Negyedik felvonásához érkezett a nyári ajánlónk, amit kifejezetten azért indítottunk el, hogy felhívjuk a figyelmeteket egy-egy műfajban az utóbbi évek néhány, semmiképpen sem kihagyható játékára. Ezúttal az FPS-ekhez érkeztünk, amik között akadnak olyan anyagok is, melyek kifejezetten jó kikapcsolódást nyújtanak akkor is, ha éppen nem tudunk egész nap a PC/konzol előtt ülni. Mert hiába a szabadság, hiába a szünet, azért nyaralni is kell, meg persze akinek van, ilyenkor a kertet is rendben kell tartani, nem biztos, hogy egész nap mehet a kockulás. De ha mégis, annál jobb!
Sorozatunk korábbi részei itt érhetőek el:
Nyári útravaló 1. rész - Az akció-kalandjátékok legjava
Nyári útravaló 2. rész - Csikorogjanak a gumik
Nyári útravaló 3. rész - A háború művészete
Igazából nem is jöhetne elsőre más, mint az Overwatch, habár valószínűleg ez kevesek életéből maradt ki, hiszen rendkívül népszerű a játék. A fene sem gondolta volna, hogy a Blizzard befuccsolt MMO-s projektjéből az FPS-ekben tapasztalatlan stúdió egy ilyen elképesztőan jó anyagot tud kihozni. Az Overwatch persze kizárólag többjátékos módot kínál, viszont pont ezért remek arra, ha csak fél óránk van lövöldözni egyet, mielőtt rohanni kell a következő fesztiválra vagy a vízpartra. Ráadásul annak is érdemes lehet visszanéznie, aki a megjelenés után hamar abbahagyta: azóta nem csak az egyensúly javult és új hősök kerültek be, de olyan hasznos dolgokkal is bővült a kompetitív shooter, mint a választható szerepkörökkel működő csapatkereső, vagy éppen a többiek értékelésének lehetősége, bár utóbbinak eddigi tapasztalataink szerint nem sok értelme van.
A Blizzard remekével ellentétben a Wolfenstein: The New Order kifejezetten a single player-rajongóknak fog tetszeni. Szintén nemgondoltukvolna, hogy a Riddick-játékok egykori fejlesztőiből alapult svéd Machine Games úgy tudja feltámasztani 2014-ben ezt a klasszikust, hogy az nem okozcsalódást. Sőt,egyenesen kiváló, olyan értékekkel, amikre egyáltalán nem számítanánk egy ilyen jellegű nácidarálós FPS-től: jó a történet és szuperek a karakterek is benne. De a legjobb persze maga a lövöldözés és a rendületlenül pörgős játékmenet. Rögtön utána vágjatok is bele a folytatásba, a Wolfenstein II: The New Colossus fejlesztése közben ugyanis terljesen elgurult a gyógyszer a svédeknél, és elképesztő szintre fokozták az elmebetegséget. Igaz, azt hozzá kell tenni, hogy narratív szempontból a második rész elmarad az elsőtől.
Eddig tehát volt egy multiplayer FPS-ünk, meg egy single player FPS-ünk. Most következzen ismét valami, ami az egyjátékos vonalra koncentrál, viszont nyitott világban teszi ezt. A műfaj legjobb képviselője az utóbbi évekből a Far Cry 5, ami már a felütésévelis sokakat magával ragadott: egy vallási fanatikus szekta elfoglal egy megyét Közép-Amerikában, mi főszereplőként ott ragadunk, és hát nincs más választásunk, mint végiglőni magunkat mindenkin, és valahogy felszabadítani a placcot. A játékmenet nagyon jól beérett az ötödik részre, a Ubisoft ugyanis kigyomlált számos, hosszú távon frusztráló elemet. És persze a grafikája is szuper, ha PC-n maximumra tekeritek, vagy valamelyik felturbózott konzolon toljátok, garantáltan nem fogtok csalódni. De ha kimaradt volna, ugyanúgy tudjuk ajánlani a Far Cry 3-at és a Far Cry 4-et is, a recept körülbelül ugyanez, csak más körítéssel és sztorival.
Sokat gondolkodtunk azon, hogy a Call of Duty- és a Battlefield-játékok közül ajánljunk-e valamit, és ha igen, akkor melyiket. Végül úgy döntöttünk, hogy habár mindkét sorozat visszatért a gyökereihez (oké, ez a Battlefield esetében csak majdnem igaz), végül a hagyományosabb háborús körítés a Battlefield 1-nek hozott igazán nagy sikert. A DICE azzal, hogy végre elszakadt a jövőtől, valahogy visszatalált oda, amiért eleve megszerettük ezt a sorozatot, valahogy minden sokkal jobban műdödik a játékban. A lényeg persze a többjátékos mód a maga 64 fős, hatalmas csatatereivel, rengeteg vezethető járművével és csodás kaotikusságával, de még az egyjátékos sztori is egészen jó lett, feleleveníti(és persze látványosan eltúlozza) az első világháború néhány fontos ütközetét, csak sajnot kicsit rövid.
Aki egy kicsit taktikusabb multiplayer lövöldére vágyik, adjon egy esélyt a Rainbow Six Siege-nek. Ez volt az a cím, ami a megjelenésekor nem aratott hatalmas sikert, és ez nem is véletlen: túl nagy marketing sem volt körülötte, és tartalmilag is némileg hiányos volt. A Ubisoft azonban nem adta fel, a játék folyamatosan bővült és fejlődött, ráadásul még arra is rászántak hónapokat, hogy az alapokat rendbe tegyék, félretéve ezzel a tartalmi kiegészítőket egy időre. Mára bátran mondható, hogy a Rainbow Six Siege beérett, a játékostábora folyamatosan növekszik, és rendre ott van a Steam legnépszerűbb anyagai között.
Zárásként pedig következzen egy játék, amivel valószínűleg senki nem játszott, pedig kellett volna. Ez nem más, mint a Titanfall 2. Sajnos az első részről is sokan lemaradtak, vélhetően azért, mert annak idején leginkább Xbox One-exkluzívként reklámozták (pedig volt PC-s verzió is), és csak később jelent meg PS4-re. Akárhogy is, a Titanfall 2 mindenben javított, amiért az elődöt kritizálni lehetett, még egy olyan ponton is, ahol a legkevésbé vártuk volna: az egyjátékos kampányban. Ez a kampány pedig a hasonló, főként multiplayerre kihegyezett anyagokkal szemben nem csak dísznek van, hanem annyira jól felépítettés változatos (még a sztorija is jó!), hogy sokan egyenesen az utóbbi tíz év legjobb FPS-kampányának kiáltották ki. A többjátékos mód pedig minden szemszögből javult, megtartva azokat az elemeket, amiket az elsőben is imádtunk: a fürgén mozgó, falon futó és nagyot ugró pilótákat, és a lomha, de veszedelmesen menő mechákat. PC-n és az Xbox One-on egyébként az Origin Access / EA Access keretein belül ingyen elérhető.
