I. oldal
Az utóbbi három Far Cry-epizód nagyjából mind egyfajta sémát követett: kaptunk egy nagyon erős felütést, ami aztán megadta a sztori alaphangulatát a következő 15-20 órára. Ez a bizonyos felütés nagyjából mindig egyfajta sémára épült, akár a Himalájában voltunk, akár az őskorban, és nincs ez másként az ötödik rész esetében sem. A lényeg, hogy az első 10 percben kapjunk egy olyan főellenséget, és egy olyan szituációt a nyakunkba, ami miatt lesz aztán motivációnk végignyomni a többnyire frankó, de néha azért unalmas nyitott világú akciót.
A Far Cry 5 esetében ez a felütés minden korábbinál realisztikusabb, és minden korábbinál több mondanivalóval kecsegtet. Adott egy közép-amerikai megye, amit Montana állam alapján mintáztak. Ez egy olyan vidék, amit mindenki ismer, még az is, aki soha nem járt az Egyesült Államokban: gyönyörű mezők, erdők, ültetvények, folyók, állatok, a semmibe vezető utak, azokat néha mégis megszakító kicsi faluk, elhagyatott lakókocsik, táborok. Persze, nem olyan egzotikus, mint a negyedik rész Ázsiája, viszont otthon érezzük magunkat benne.
Nem kell kertelni: ez bizony az Egyesült Államok vidéke, ahonnan a Ubisoft szépen összeszedte a sztereotípiákat: a keményarc alkoholisták, a republikánus szavazók, a Bibliát ÉS shotgunt magukkal hordó farmerek, a semmittevő melósok, és a hobbivadászok otthona ez. Vagyis nagyjából pont az a hely, amit egy szintén sűrített sztereotípiákból összerakott vallási szekta az uralma alá tud vonni. Márpedig Joseph Seed, vagyis az Atya szektája pontosan ilyen: egy kőkeményen elmebeteg, Istent és a Bibliát pszichopata módon a maga értelmezése felé hajlító, militáns egység.
Először csak megjelentek, elkezdték győzködni az embereket. A vallásos hitre alapozva férkőztek be a lakosság tudatába, majd fel sem eszmélt a vidék, már mindenki az Atyát imádta. Aztán jött a fegyverkezés, a lakosság kiképzése és fanatizálása. Hónapok óta nem érvényes már itt a jog, amikor kis csapatunk egy helikopterrel behatol, kifejezetten egyetlen célzattal: az Atya ellen végre kiadták a szövetségi körözést emberrablás miatt, így a nagyszájú rendőrbíró egyértelműnek veszi, hogy simán le tudja majd tartóztatni.
II. oldal
Kis csapatunk tagja még a helyi sheriff, valamint mi, vagyis a játékos karaktere, a sheriff-helyettes, akit csak Újoncnak hívnak. Miközben a kis falu templomba felé haladunk, az utcán tüzek gyúlnak, a helyiek állig felfegyverezve ferde szemmel néznek ránk, a templomból baljóslatú módon énekhang szűrődik ki. Bemegyünk, de az öreg és tapasztalt sheriff hiába próbálja rávenni a forrófejű rendőrbírót, hogy finoman intézzék az ügyet, az mégis odamegy a mise közepén az Atyához és elkezdi lóbálni a letartóztatási parancsot.
Innentől minden nagyon gyorsan fordul rosszra, aminek a végén a társainkkal szétszéledünk, és az eseményeket éppen csak túlélve megpróbálunk valamit tenni. Mivel külső segítség nem jön, egyetlen választásunk van: meg kell szervezni a belső ellenállást, és valahogy le kell gyűrni az Atyát. Az hamar egyértelművé válik, hogy támogatóink vannak, mert nem mindenki hódolt még be a szektának. Innentől kezdve pedig a térkép három részre oszlik a három testvér között: John az ügyvéd, Jacob a katonai kiképző, valamint a lánytestvér Faith területeit kell felszabadítanunk.
A játékmenet már a bejáratott és ismerős Far Cry-féle mechanizmusokon keresztül megy. Minden területen végre kell hajtanunk a főküldetéseket, szentélyeket és táborokat kell felszabadítanunk, valamint túszokat kell kimenekítenünk, hogy feltöltsünk egy csíkot, aminek a végén megküzdhetünk a térség nagyfőnökével. A felütés keménységének csak a nyomait fogjuk megtalálni később, mert leginkább csak véletlenszerű emberek tömegeivel küzdünk meg, véletlenszerű közepes és nagyobb főellenségekkel. És habár néha elejt egy-egy erősebb poént és cinikus társadalomkritikát a játék, azért igazi tömegtermékként végig távol marad attól, hogy komolyan kommentálja az olyan magától értetődőnek tűnő témákat, mint a fegyvertartás, a vallás, a rasszizmus.
De, ha a másik oldalról nézzük: nem veszi komolyan magát, amit megint csak sokan fognak értékelni, és legyünk őszinték, nem pont a Far Cry-tól fogjuk elvárni a vérkomoly mondanivalót. Ezzel együtt a karakterek érdekes és szórakoztatóak, az egész körítés magával ragadó és érdekes, úgyhogy alapvetően nem lehet okunk panaszra, csak tényleg ne várjuk el, hogy annyira komoly legyen végig a játék, mint amennyire az első percekben tűnik.
III. oldal
Meg persze azt is hozzá kell tenni, hogy a Far Cry 5 legfontosabb része maga a nyitott világú játékmenet. Nem kell sok időnek eltelnie, és repülőgéppel fogunk beszállni bázisok közepére, teherautóval fogunk beküldeni bombát a nép közé, a hegyek között fogunk repülni szárnyasruhával, és minden mást fogunk csinálni, amit ezek keresztmetszetében el tudunk képzelni. Többnyire persze rommá lőni embereket mindenféle fegyverrel a pisztolytól kezdve a géppuskán és shotgunon át a rakétavetőig.
A Far Cry 5 legjobb része, hogy tulajdonképpen úgy játsszuk, ahogy akarjuk. És ebbe nem csak az tartozik bele, hogy állat módjára benyomulunk, megszórjuk a placcot molotov koktélokkal, majd puskával helyre rakjuk a maradékot, hanem a lopakodás is teljes mértékben érvényes megoldás. Annyira, hogy néha már-már túl könnyűvé teszi a játékot, mert kicsit megengedőek ezzel kapcsolatban a vonatkozó mechanizmusok, de most legalább tényleg úgy vannak felépítve az egyes ellenséges támaszpontok, hogy mindig működőképes lehet a csendes gyilkolás.
Ezt a szabadságot erősíti a perk-rendszer is, ami ugyan elsőre hasonlít az eddigi karakterfejlesztéshez, valójában azonban jelentősen eltér tőle. Már nem XP-t gyűjtünk, hanem közvetlenül perk-pontokat különböző kihívások teljesítésével, és ezek nem is képességfába vannak szervezve, hanem bármikor fejleszthetjük bármelyiket, így ténylegesen olyan képességekre mehetünk rá, amik a mi játékstílusunknak megfelelnek. Ehhez hasonlóan tetszett az is, hogy többé nem különböző alapanyagokból kell craftolnunk (ez mondjuk furcsa is lenne ebben a környezetben), hanem mindent értékesíthetünk, és aztán a pénzből fejleszthetünk és vehetünk új felszereléseket.
Ami viszont alaposan megváltozott az előző részekhez, meg egyébként jellemzően a Ubisoft nyitott világú játékaihoz képest, hogy ezúttal már nem kell tornyokat megmásznunk, hogy megnyissuk a térkép újabb részeit. Annyira nem, hogy az ellenállásunk egyik vezetője, az öreg Dutch még poént is csinál ebből, amikor egyébként a játék elején ténylegesen megszerzünk egy rádiótornyot, és valami olyasmit mond, hogy "Tudom mire gondolsz, de ne aggódj, nem foglak arra kérni, hogy az egész megyében rádiótornyokat másszál meg". Itt minden sokkal organikusabb: a küldetések teljesítésével, újabb szereplők megismerésével görgetjük előre a történetet és jutunk el újabb és újabb helyekre.
IV. oldal
Mindezen felül a Far Cry 5 igazából két különlegességgel rendelkezik. Az egyik a Gun for Hire mechanizmus, aminek keretein belül M.I. vagy egy barátunk által irányított karaktert hívhatunk segítségül a küldetésekre. A barátunk viszont hiába segít nekünk, a történetben ő nem fog előrehaladni, még akkor sem, ha technikailag majdnem az egész játékot végig tudjuk nyomni közösen. Az M.I. esetében pedig az a helyzet, hogy választhatunk néhány előre generált, bizonyos funkciókra specializált karakter közül, vagy azok közül, akiket csak úgy felszabadítottunk a világban. Igazából sokat nem tesznek hozzá az egészhez, de néha jól tudnak jönni, mert esetenként eléggé ingadozó a nehézség, és olykor indokolatlanul kemény tud lenni a játék.
A másik a Far Cry Arcade mód. Ez nagyon érdekes, mert könnyen lehet, hogy sokan teljesen figyelmen kívül fogják hagyni, pedig alapvetően ez a játék multiplayer része, csak éppen sokkal több annál. Alapból kapunk egy szuper pályaszerkesztőt, ahol egy rakás Ubisoft-játék assetjeiből (például az Assassins Creed, a The Division, vagy épp az előző Far Cry-részek) rakhatunk össze meglepően komoly részletességgel pályákat. Ezekre aztán ráhúzhatunk előre meghatározott egyjátékos és kooperatív szabályokat (például el kell érni a szörnyekkel teli pálya végére, vagy ellenséges táborokat megtisztítani), de készíthetünk 6v6-os deatchmatch térképeket is.
Annyira sok lehetőség van ebben, hogy egyrészt nekem is több tapasztalatra lesz szükségem vele, másrészt pedig egyelőre még az internet népe is viszonylag kevés igazán jó alkotással állt elő, mindenki inkább kísérletezik (mert nyilván az alkotásainkat megoszthatjuk egymással). Mindenesetre de_dust2 már van, szóval alapvetően megnyugodhatunk. De egyébként őszintén figyelemre méltó az egész, és most úgy érzem, hogy ez tényleg hosszú távon is értéket adhat a Far Cry 5-nek.
Ezen kívül a játék szuperül néz ki és az eddigi tapasztalatok alapján PC-n is nagyon jól optimalizált, de ezt talán már mondani sem kell. Amit a gyengeségekhez lehet írni, hogy még mindig nagyon sok idő megy el azzal, hogy az egyik helyről a másikra utazunk, miközben egymillió, a semmiből előkerülő ellenfél lövöldözik ránk, véletlenszerű események bukkannak fel (amik többnyire abból állnak, hogy szabadítsunk ki valakit), és a küldetések is eléggé egy kaptafára épülnek fel.
Ezzel együtt azonban a Far Cry 5 annyira hangulatos, és bőven kínál annyi tartalmat és ügyes játékmenetet, hogy a mai világban is simán rá lehet mondani, hogy megéri az árát. Az üresjáratok, és a néha frusztráló köztes dolgok néha idegesítettek, de szinte az elejétől a végéig élveztem, és állandóan visszavágytam Hope megyébe.
