I. oldal

A háború, amely véget vet minden háborúnak. - a kortársak így gondolkoztak az első világháborúról, amire később (érthető okokból) már csak komoly iróniával gondoltak vissza. Habár a központi hatalmak kezdetben úgy hitték, hogy mindössze fél év alatt elérhetik céljaikat, végül az öldöklés 1914-től 1918-ig tartott, és 16 millió halottat hagyott maga után. A vesztesek katasztrófája azonban ezen is túlmutat: a nyertes antant szövetség teljesen átrajzolta Európa térképét: birodalmak hullottak szét, országok tűntek el és jöttek létre, a monarchia felbomlott, és Magyarország elveszítette területének jelentős részét.

Mindez aztán alaposan megágyazott a második világháborúnak. Az első világégés nem csak, hogy nem vetett véget minden háborúnak, a lezárása tulajdonképpen garantálta, hogy hamarosan eljön az emberiség legsötétebb időszaka. Rendkívül érdekes korszak tehát ez, ám egyben olyan, amit a videojátékok valamiért látványosan hanyagoltak. Persze, nehéz is hozzányúlni, elvégre egy olyan háborúról beszélünk, amit (kis túlzással) karddal és lovakkal kezdtek, a végére pedig már automata gépágyúkkal, repülőgépekkel és mustárgázzal pusztították egymást.

Ráadásul az első világháború nehezebben dramatizálható, mint a második. Nem olyan egyszerű ráhúzni a jó-gonosz narratívát, nincs egy olyan, mindenki számára egyértelműen gyűlölhető ellenség, mint a nácik. Az első világháború ennél sokkal szürkébb, és látszólag sokkal értelmetlenebb is. A legtöbbünknek valószínűleg az jut eszébe róla, hogy hónapokig álltak egymással szemben a frontok, a katonák árkokba beásva várták a szinte biztos halált. Egy olyan háború ez, ahol a technológiai fejlődés hirtelen teljesen leértékelte az emberi életet.

Nehéz megragadni ezt a fajta hangulatot, reménytelenséget, de a DICE azért próbálkozott, és meg kell hagyni, nem is rosszul. Az egyjátékos kampány alapvetően öt különböző kisebb történetet dolgoz fel, melyek mindegyike 3-4 egymást követő pályából áll, de még mielőtt ennek nekikezdhetnénk, kapunk az arcunkba egy olyan ütős prológust, amilyet rég láthattunk FPS-ben. Itt a Harlem Hellfighters katonáinak bőrébe bújunk, és nem véletlen a többesszám: a játék egyértelműen közli velünk, hogy ezektől a katonáktól senki nem várta el, hogy túléljék.

Úgyhogy nekilendülünk a brutálisan kaotikus csatamezőnek, körülöttünk köd, robbanások, dróthálók, sikítások és ordítások, sár és kosz, felettünk repülők. Mindenki aki elindul, pontosan tudja, hogy nem fog átérni a másik oldalra. És mi sem fogunk. Lelőnek. A játék kiírja az általunk irányított ember nevét, valamint születési és halálozási dátumát, majd máris a következő katona bőrébe bújva haladunk tovább. Hiába vagyunk jók, egyszer csak ránk esik egy bomba. Név, dátumok, jön a következő. Előrébb jutottunk tíz métert, de egyszer csak valaki berohan oldalról, és agyonüt egy ásóval. Név, dátumok, következő. Mélységesen le tudja ez döbbenteni az embert.

II. oldal

Ez alapján elsőre azt gondolhatnánk, hogy a kampányt végig hasonló stílusban adja majd elő a DICE, de nem ez a helyzet: onnantól kezdve minden egyes kis történetben egy-egy dedikált szereplőt irányítunk majd, aki valamilyen fontosnak tűnő dolgot hajtott végre. Nem lehet ezért hibáztatni a fejlesztőket: bármekkora tisztelettel is nyúltak hozzá az alapanyaghoz, azért végső soron mégiscsak egy szórakoztatóipari terméket kellett előállítaniuk.

Azért viszont dicséret illeti az írókat, hogy egyik történet sem megy át világmegváltásba. Nem fogjuk egyedül megváltoztatni egy-egy front alakulását, és nem nyerjük meg egyedül a háborút. Legalábbis a narratíva szerint nem, mert ugyebár ezen a ponton kénytelen-kelletlen egymással szembe kerül a sztori és a játékmenet. Míg a legtöbb esetben egy mezei katonát alakítunk, aki mondjuk egy tehetséges tanksofőr, vagy egy tapasztalt futár, és a történet ennél többet nem is nagyon akar kihozni belőlük (dicséretes módon), addig a játékmenetben természetesen egyedül rendezünk le tíz támadó lánctalpast, komplett ellenséges bázisokat, és úgy általánosan mindent, ami szembe jön.

Ezt az ellentmondást néhány esetben kifejezetten okosan tudta feloldani a DICE. Nagyon tetszett például, hogy az amerikai pilóta kampánya megbízhatatlan narrátorra épül, így igazából nem tudhatjuk, hogy mi volt igaz abból, amit átéltünk. Az olasz katona pedig visszaemlékezésben az unokájának meséli el a harcmezőn történteket, szóval simán bele lehet képzelni, hogy direkt túlzott kicsit az öreg, amikor mi az eseményeket lejátszva egy páncélban éppen terminátor módjára aprítjuk a monarchia embereit. Én legalábbis így fogtam fel.

Sajnos azonban ez a fajta vélt vagy valós feloldás nem mindig sikerül, az utolsó kampány például ebből a szempontból (is) elég fantáziátlan lett. Habár jól hangzik, hogy megismerhetjük Arábiai Lawrence-t, és egy beduin lázadó nőt irányítva harcolhatjuk végig a történetet, valójában egyik karakterről sem derül ki igazából semmi, a sivatagi környezet unalmas, és semmilyen magyarázatféleség nincs arra, miért irtunk ki egyedül komplett bázisokat. Egyébként többnyire így is élveztem ezeket a pályákat, szóval olyan túlságosan nagy gond nincs, de valahogy ez számomra kilógott kicsit a többi közül.

III. oldal

Azonban ha a játékmenetet nézzük, a Battlefield 1 kampánya messze lekőrözi az előző két részt, és nem csak azért, mert egy jóval szimpatikusabb, normálisabban megírt történetet ad elő. Míg a Battlefield 3 és 4 nagyjából a Call of Duty-t próbálta másolni ebből a szempontból, és többnyire egy mezei csőjátékot kaptunk, addig a Battlefield 1 kampányának legalább ténylegesen van köze ahhoz, amit a játékkal fogunk csinálni az öt órás történet után a maradék 20-30-50-70-végtelen órában. Vagyis a multiplayerhez.

Valójában a Battlefield-sorozatban a Bad Company óta nem állt még ennyire közel az egyjátékos és a többjátékos mód egymáshoz. Ez persze valakinek lehet pozitívum, valakinek pedig negatívum is. Mert végső soron arról van szó, hogy nagyjából a multiplayerhez készített pályák némileg átalakított változatait kapjuk meg a kampányban, és tulajdonképpen ha nagyon leegyszerűsítjük a helyzetet, akkor azt mondhatjuk, hogy mindez csak egy szép tutorial a többjátékos részhez. És ez tulajdonképpen igaz is: a tankos történetben megtanulunk tankot vezetni, a repülős történetben meg repülőt, amikor pedig talpon vagyunk, olyan alapvető feladatokat hajtunk végre, melyeket a Conquest vagy a Rush módokban is kell majd csinálnunk.

De ez nem baj, ugyanis végre igazi nyílt terepeken harcolhatunk, és így a stratégia rajtunk múlik. Ha lopakodni szeretnénk, megtehetjük, mint ahogy azt is, hogy az első géppuskát felvéve végiglőjük magunkat a pályán, vagy éppen a magaslest elfoglalva sniperrel tisztítjuk meg a területet. Problémák azért akadnak. Egyrészt nekem a közepes fokozat nagyon könnyűnek tűnt, amit csúnyán ki lehetett használni: az arab kampányban például simán belovagoltam a bázis közepére (miközben lövöldöztek rám), lelőttem a parancsnokot, elvettem az üzenő kapszuláját, majd (miközben továbbra is lövöldöztek rám) ellovagoltam a postagalambhoz, és elküldtem. És ennyi. Tulajdonképpen küzdeni sem kellett a küldetés teljesítéséhez.

Ebben persze nagy szerepe lehet a mesterséges intelligenciának, ami továbbra sincs a helyzet magaslatán. Ha éppen nem kamikaze módjára rohan felénk, hogy simán ki tudjuk szedni a fedezék mögül kinézve, akkor nem tudja, hogy hol vagyunk (pedig tudnia kéne), és össze-vissza rohangál. Ha pedig kivételesen leáll velünk egy kis normális tűzharcra, akkor úgy bújik be a fedezék mögé, hogy a fél teste kilátszik, így simán kiszedhető. Ezen kívül a játék néhány ponton még továbbra is igyekszik arra buzdítani, hogy folyamatosan haladjunk előre, különben végtelen számban jön az utánpótlás, de ha meg simán csak elfutunk egy őrjárat mellett a következő ellenőrzőpontig, akkor már nem fognak utánunk jönni, hiába "agróztunk be" előtte tizenkét embert.

IV. oldal

A Battlefield 1-ben persze természetesen a többjátékos rész a lényeg, ugyanakkor ez lesz az a terület, ahol a legkevesebb meglepetés ér majd minket. A játékmódok felhozatala a szokásos: ezúttal is a 64 fős Conquest áll a középpontban, és valószínűleg továbbra is a Rush lesz a második legnépszerűbb (főleg, hogy ezúttal ezek a pályák jóval lineárisabbak, így jobban működik az egész), de itt van még a Domination és a Team Deathmatch, valamint az újdonság, a War Pigeons. Ez tulajdonképpen a Domination egy módozata, ahol a pályán megjelenő galambokat kell "elfoglalnunk", hogy aztán az üzenetet eljuttatva tüzérségi csapást kapjunk. Nyilvánvalóan röhejes, hogy két csapat egy galambért harcol, de ez is egy jó példa arra, hogyan próbálta a DICE a játékmódokban is megjeleníteni az első világháborút.

Mert egyébként hatalmas változásokat nem hoz az első világháborús körítés, szinte pontosan ugyanazt fogjuk csinálni a Battlefield 1-ben, mint a korábbi részekben. Főleg, hogy egyébként a fejlesztők nem ragaszkodtak annyira a történelemhűséghez a fegyverek tekintetében, így vidáman rohangálunk majd mindenféle automata gépfegyverrel. Persze azért bizonyos pontokon megmutatkoznak a korszak adottságai. A fegyvereket jóval lassabban lehet újratölteni, így le kell szoknunk arról a beidegződésről, hogy minden harmadik kilőtt golyó után rögtön tárazunk, annyi idő alatt ugyanis nagy valószínűséggel lelőnek, ha csak nem találunk fedezéket. Éppen ezért érdemes a tűzharcok során inkább a másodlagos stukkerünket előrántani, és azzal befejezni a munkát, ha kifogytunk.

Ezen kívül a fegyverek jóval pontatlanabbak is. Lemondhatunk arról a lézerpontos célzásról, amihez a Battlefield 4-ben és a Hardline-ban hozzászoktunk, ezeket a szerkezeteket sokkal finomabban kell kezelni, és nem feltétlenül fogunk tudni mindenkit lekapni akár csak közepes távolságból. Összességében meglátásom szerint a Battlefield 1-ben több ügyesség szükséges a sikeres tűzharchoz, ami jó. Fegyverből egyébként viszonylag kevés fajta akad (legalábbis a korábbi részekhez képest mindenképp), és a testreszabhatóságuk is eléggé limitált. Ennek két praktikus oka lehet: egyrészt az első világháborúban tényleg nem volt azért olyan túl sok különböző fegyver, és a DICE ezt hűen lekövette, vagy szimplán csak tartalékolnak a DLC-re.

Aztán ott vannak a járművek, amik azért többnyire szintén ritkaságszámba mentek az első világháborús csatamezőkön, és ezt a DICE megpróbálta átadni azzal, hogy nem a harctéren vehetjük fel őket, hanem a menüből kell lehívni, ha például egy tankot szeretnénk. Maguk a tankok pedig (mivel ritkábbak) jelentős erőt képviselnek, ami felüdülés a Battlefield 4 rommá nerfelt lánctalpasai után. Egy jó tankos csapat akár egy egész meccsen keresztül képes tartani egy pontot, ráadásul most már minden jármű képes javítani saját magát, igaz, eközben nem tudunk mozogni. Alapvetően az egyensúly jelenleg rendben van: egy tank tényleg félelmet gerjeszt a harcmezőn, ahogy annak lennie kell, ugyanakkor nem is lehetetlen leszámolni vele, főleg ha egy jó squad támad rá.

V. oldal

Ezeken kívül még két dolog érintheti a vidám Battlefield-játékos mindennapi életét: az elit osztályok és a "szupergépek". Az elit osztályokkal kapcsolatban sokan azt gondolták korábban, hogy a Battlefront hősei elevenednek meg újra, de igazából nem erről van szó, több szempontból sem. Egyrészt a pályán felvehető dropok által változhatunk át, másrészt pedig közel sem leszünk olyan erősek, mint Darth Vader. Jellemzően egy kis health boostot meg egy különleges fegyvert kapunk, például lángszórót, amivel egy ideig hatalmas nagy királynak érezhetjük magunkat.

A szupergépeket a vesztésre álló csapat idézheti meg és irányíthatja (de csak egyszer), és a pályától függ, hogy melyiket kapjuk. Bizonyos pályákon egy rengeteg löveggel felszerelt, brutális vonat érkezik a segítségünkre, míg máshol egy zeppelin jelenik meg, vagy egy hatalmas csatahajó. A vonat és a csatahajó nyilván kötött dolog, előbbi a sínhez, utóbbi a vízhez, és habár a zeppelin szabadon mozoghat, cserébe legendásan lassú. Habár ezek a masinák rengeteg sebzést el tudnak viselni, és ténylegesen tudják támogatni a vesztésre álló csapatot, tapasztalataim szerint azon a ponton már igazából nem sokat számítanak, nagyon ritka, hogy ezekkel sikerül megfordítani egy-egy mérkőzést. Viszont legalább egy kis színt hoznak a játékba.

Egy dologról még nem beszéltem a multiplayerrel kapcsolatban, pedig szintén újdonság a Battlefield 1-ben: ez az Operations játékmód, ami különáll a többitől, nem is véletlenül. Ezt nagyjából úgy kell képzelni, mintha kivágták volna nekünk a háború egy nagyobb szeletét, és azt kellene végigjátszanunk vagy támadó, vagy védő oldalon, akár 40, akár 64 fővel. Az Operations valójában a Rush és a Conquest egyfajta keveréke, csak éppen egymás után több pályán keresztül: ahogy a támadók törnek előre, és foglalják el a pontokat, a védőknek úgy kell egyre visszább vonulniuk (de persze a védők is visszafoglalhatnak pontokat).

Ha sikeres a művelet, akkor folytatódik az egész a következő pályán, ráadásul mindehhez még egy kis történetet is kapunk, hogy tudjuk, mi mihez kapcsolódik. Ráadásul az egészet az teszi igazán nagy kihívássá, hogy a támadóknak meghatározott mennyiségű ticketből kell gazdálkodniuk, ami minden egyes újraéledéssel fogy - tehát nincs végtelen emberutánpótlás. Éppen ezért tapasztalatom szerint a támadóknak nehezebb dolga is van, de nem lennék meglepve, ha direkt így lenne belőve ez a játékmód. Ugyanis az Operations így, ahogy van rendkívül izgalmas, kaotikus, és nagyon érdekes, "filmszerű" élményt ad. Kiváló adalék ez a Battlefield-sorozathoz.

VI. oldal

Számomra a játék legfájóbb pontja, hogy kimaradtak belőle a franciák és az oroszok, akiknek pedig elég komoly szerepük volt a háborúban. Főleg azért fáj ez, mert szerintem viszonylag egyértelműen látszik a DICE stratégiája: mivel az egyjátékos mód minikampányai tulajdonképpen a többjátékos pályákra épülnek, majd a DLC-kkel érkező új multiplayer pályákra ki fognak alakítani egy-egy történetet a franciáknak és az oroszoknak. Meg persze gyaníthatóan megkapjuk majd a két nemzettel érkező új fegyvereket is. De hát manapság már csak így megy ez.

A végére pedig már csak néhány technológiai dologról kell megemlékeznünk, hogy teljes legyen a kép. Először is arról, hogy a DICE végre ismét felturbózta a rombolhatóságot, így már számos épületet és tereptárgyat tényleg teljesen a földdel lehet egyenlővé tenni. Összességében a rombolhatóság nem működött ilyen jól és látványosan a Bad Company 2 óta. Szóval ez jó. Mint ahogy az is, hogy a játék elég jól elfut konfigurációk széles skáláján, és egész egyszerűen döbbenetesen jól néz ki.

Ezen persze manapság már nem nagyon kell meglepődni, egy ideje már viszonylag egyértelmű, hogy a Frostbite motor messze a legjobb a piacon. Érdemes megemlíteni, hogy alapból támogatja a DirectX 12-t, de ezzel a különböző hardveres tesztek szerint még akadhatnak problémák, így akinek gyanúsan rosszul fut a játék, próbálja visszaállítani DirectX 11-re. A gyengébb processzorral rendelkezőknek és az AMD kártyák tulajdonosainak valószínűleg jobb teljesítményt fog adni az újabb API, itt a tapasztalatok szerint csak a néha rövid ideig véletlenszerűen leeső framerate okozhat problémát. Én egy közepesen gyengécske AMD FX-6300-on teszteltem Radeon 7870-nel, és szépen belőtte magát medium környékére DX12-vel, és nem volt vele problémám.

Ami a konzolokat illeti, ott már kicsit más a helyzet. Mind a PS4-es, mind pedig az Xbox One-os verzió egyforma beállításokkal fut, ami körülbelül a PC-s mediumnak felel meg, néhány magasabb és néhány alacsonyabb beállítással. Ezen kívül mindkettő dinamikus felbontást használ, a Sony konzolján 1080p és 900p között, míg a Microsoft gépén 900p és 720p között. A teljesítménytesztek szerint a PS4-en jobb a képminőség (logikus módon), viszont Xbox One-on jobb a framerate. Utóbbi főleg a nagy, 64 fős pályákon mutatkozik meg, ahol valószínűleg az Xbox One kicsivel magasabb órajelű processzora segít, de ezzel együtt meg kell hagyni, hogy az ilyen pályákon mindkét konzol gyatrán teljesít, és mindkét esetben erősen fluktuál a képfrissítés 30 és 60 fps között össze-vissza.

Összességében viszont a Battlefield 1 egy remek játék. Talán nem mindenki hitte azt, hogy jó ötlet a jövőből ennyire visszaugrani a múltba, és talán sokan gondolták, hogy az első világháborúra alapozva nem lehet olyan pörgős, látványos és izgalmas anyagot készíteni, ami lekötné a modern hadviseléshez szokott játékosokat. A DICE bebizonyította, hogy lehet. És nem csak, hogy lehet, de a Battlefield 1-gyel a széria mintha újra megtalálta volna igazi önmagát. Az biztos, hogy ez a legjobb Battlefield-játék a Bad Company 2 óta, ez pedig nagy szó és hatalmas dicséret!