A Pluto légkörének sűrűsége százezrede a földinek, ennek fényében pedig nehéz elképzelni, hogy olyan légáramlatok alakuljanak ki, amelyek a homokszemcsékhez hasonló nagyságú, a becslések alapján 0,2–0,3 milliméteres, fagyott metánszemcsékből dűnéket képesek építeni. A bizonyítékok mégis erre utalnak: az égitest jeges síkságain látható, egymástól szabályos távolságokra sorakozó kiemelkedések minden jel szerint metánból álló dűnék.
A különös felszíni formákat a New Horizons szonda kapta lencsevégre, amikor 2015-ben megközelítette a Plutót. A képeken látható dűnék a Szputnyik-síkság masszív jegén sorakoznak, és közülük néhány vonulatok hossza a 20 kilométert is eléri. A dűnéket minden bizonnyal a síkság peremén sorakozó hegyekből származó szelek formálják, amelyek egyúttal sötét anyagcsíkokat is hátrahagynak a síkság szélén, megkönnyítve eredetük kinyomozását.
Mivel a gleccser, amelyen a dűnék ülnek elsősorban fagyott nitrogénből áll, a szakértők úgy vélik, hogy a kiemelkedések anyaga szintén a hegyekből, pontosabban azok fagyott metánnal borított csúcsairól származik. A szemcséket a szublimáló, tehát szilárdból rögtön gázneművé váló jég segíti a légkörbe, ahol aztán a szelek 30–40 km/órás sebességgel utaztatják ezeket. Az egyelőre nem világos, hogy a dűnék milyen nagyságúak, de a szakértők sejtése szerint nagyjából akkorák lehetnek, mint földi megfelelőik, és nagyon fiatal képződmények, az elmúlt félmillió évben alakultak ki.
Nem ez az első alkalom, hogy a kutatók meglepő helyeken találnak dűnéket a Naprendszerben. A marsi dűnék jelenléte nem volt különösebb meglepetés, de Szaturnusz legnagyobb holdján, a Titánon is óriási, fagyott szénhidrogénekből álló dűnék sorakoznak, és a Rosetta által vizsgált 67P/Csurjumov–Geraszimenko-üstökösön is megfigyeltek apróbb homokredőket. Ha pedig a Pluto ritka, bár igen kiterjedt légköre képes ilyen felszíni formákat létrehozni, azok valószínűleg számos olyan helyen is létezhetnek, ahol még el sem kezdtük keresni ezeket, hangsúlyozzák a szakértők.
