Clive Barker 1986-os kisregénye, a The Hellbound Heart a modern horror történetében egy teljesen egyedi, beteges és mégis csábító, groteszk világot teremtett. A Hellraiser univerzuma szakított a nyolcvanas évek agyatlan slasher-kaszabolásaival, helyette pedig egy olyan sötét világot hozott létre, ahol a fájdalom és a gyönyör határai végérvényesen elmosódtak, ugyanis az író, fő irányvonalként a londoni és New York-i underground BDSM klubok jellegzetességeit fordította át egy rettenetes és extatikus borzalomba.
A latex, a bőr, a fém, a testmódosítások és a fizikai tűrőképesség határait feszegető szubkultúra Barker életének szerves részét képezte és ezekből a nyers, sokszor húsbavágó, a kínt és az élvezetet összemosó élményekből születtek meg a cenobiták, akik számára az extrém fizikai szenvedés egyfajta magasabb rendű vallási extázis. Maga a „cenobita” kifejezés egyébként nem az író kitalációja, ez egy létező, ógörög eredetű teológiai fogalom, amely egy szerzetesrendi, elzárt közösség tagját jelenti, ami tökéletesen illik a Labirintus fájdalom-imádó, szekták által követett „papjaira”.
A franchise legikonikusabb alakja, a szögekkel díszített arcú cenobita az eredeti forgatókönyvekben és a stáblistán „Lead Cenobite” néven szerepelt. A háttéranyagok szerint a speciális effekteken és a sminkeken dolgozók kezdték a karaktert Pinheadként emlegetni, a név pedig végül ráragadt, és a popkultúra is ezen a néven tette halhatatlanná. Barker kifejezetten utálta ezt a gúnyosnak ható becenevet, mivel úgy vélte, komolytalanná teszi a karakter arisztokratikus, intelligens és kimért jellemét.
A filmbéli legendás rejtvénykockát, a Lament Configuration nevű ördögi kulcsot a lore szerint egy 18. századi francia játékmester és okkultista alkotta meg, a valóságban viszont Simon Sayce dizájner keze munkáját dicséri. Az eredeti tervek szerint teljesen fekete, obszidiánszerű tárgy lett volna, de végül egy jellegzetes, finoman megmunkált réz és mahagóni borítást kapott, hogy egy valódi, antik műkincs illúzióját keltse, amely kellően rejtélyes és vonzó ahhoz, hogy a gyanútlan áldozatokat „játékra” hívja.
A videójáték piac és a Hellraiser kapcsolata finoman mondva sem zökkenőmentes és bár a kilencvenes években és a kétezres évek elején is történtek próbálkozások, ezek a projektek vagy a „fejlesztői pokolban” (development hell) ragadtak, vagy többnyire borzalmas minőségben láttak napvilágot. A Saber Interactive azonban nem kevesebbre vállalkozott, minthogy magával Clive Barkerrel karöltve, az alapoktól építse újra a franchise-t. A Clive Barker's Hellraiser Revival nem kevesebbet ígér, mint egy mélyen felkavaró, zsigeri és rajongóknak készült utazást a kín és a gyönyör legsötétebb bugyraiba.
A játék története ügyesen merít a korábbi filmekből (akár konkrét idézetet is), de nem fut bele abba a hibába, hogy másolat legyen, miközben az atmoszférájában és tematikájában egyértelműen az 1987-es filmet tekinti fő inspirációnak. A középpontjában egy teljesen új főhős, Aidan Lynch áll, akinek sötét, börtönviselt, addikcióval, motoros bandákkal és hedonista élvezetekkel teli múltja a történetben is fel-felbukkan. Barátnőjével Sunnyval épp egy 18+-os esemény kellős közepén vannak és itt lépünk be mi is a játékba, amibe nagyon gyorsan bekapcsolódik a Genesis Configuration-nak nevezett kocka, valamint az általa megidézett cenobiták csapata. Innentől kezdődik Aidan vessszőfutása, amiben a személyes pokoljárás, az elvesztett barátnő kétségbeesett keresése és a cenobitákat imádó fanatikus szekta is egy olyan útra visz, aminek az a célja az életünk minél több fájdalommal teljen meg.
A játékmenet a klasszikus, erőforrás-menedzsmentre épülő túlélőhorrorok és a belső nézetes akciójátékok hibridje. Közel és lőharcot vívunk majd ellenségeinkkel, akik között fanatikus kultisták, mutálódott szörnyetegek és a Labirintus által kivetett, lenyúzott bőrű torzszülöttek, az úgynevezett Érdemtelenekkel (The Unworthy) is lesznek, de nem is a Hellraiser világában kalandoznánk, ha időnként nem rántana át minket a játék a Labirintus és a Leviatán birodalmába. Ebben a dimenzióban nem a harc lesz a fegyverünk, hanem a menekülés. Itt nemcsak halálos csapdákat kell kerülgetnünk, vagy egyszerű puzzle feladványokat megoldanunk, de időnként, a hátunk mögül összekoccanó fogak hangját fogjuk hallani, és ez a hang egyre közelebb ér hozzánk...
A macska-egér játékban az egyetlen esélyünk az lesz, hogy időben irányt váltunk, a jó irányba fordulunk be és nem akadunk bele az előttünk materializálódó láncokba, kampókba. A közelharci fegyvereink túlélő horrorhoz méltóan hamar elhasználódnak, a lőszer ritkán lesz elég és a kötszernek is fogytán leszünk. Nyersanyagokat fogunk gyűjtögetni, hogy craftolhassunk és az itt-ott talált érméket egy furcsa, idegen öreg hölgy boltjában költhetjük el craft receptekre, vagy az előbb felsorolt fogyóeszközök valamelyikére. Közben pedig egyre előrébb bukdácsolunk a történetben, temetőn, szexklubon, csatornarendszeren, szekta-főhadiszálláson és a cenobiták birodalmának bizonyos részein keresztül vezet az utunk.
Grafikailag nem lehet okunk panaszra és a látványvilág is elég meggyőzőre sikerült, főként a Labirintusban játszódó részek. Külön öröm lehet a rajongóknak, hogy Pinhead hangját a hangmérnökök Doug Bradley segítségével igyekeztek újrakreálni, jobb segítséget pedig keresve se lehetett volna találni, ugyanis a színész 8 Hellraiser filmben alakította az ikonikus Pinhead karakterét és ma is ugyanolyan meggyőzően hátborzongató, mint régen.
Problémák tekintetében, játékmechanikai szempontból az ellenőrzőpontok (checkpoint) elosztása helyenként indokolatlanul ritka és egy-egy hosszabb, 20-30 perces szekció megismétlése egy azonnali halált okozó, alig észrevehető padlócsapda miatt inkább frusztráló, mintsem félelmetes. Emellett a játék utolsó harmadában a Labirintus bizonyos zónái túlságosan is hasonlóak egymáshoz, így a tájékozódás – a térkép teljes hiánya miatt – időnként céltalan bolyongássá degradálódik, ami szintén jócskán elvesz a lenyűgöző és borzalmas hangulatú világ megéléséből.
A Clive Barker's Hellraiser Revival méltó a franchise örökségéhez, sőt, bizonyos aspektusaiban túl is szárnyalja a mozgóképes elődök nagy részét, hiába, a digitális grafikák és képalkotás jócskán kitágította a lehetőségek tárházát. A játék kifejezetten azokhoz a horror rajongókhoz szól, akik zsigeri borzongásra vágynak és nem rettenti el őket a gyönyör és kín kreatív atmoszférájára húzott szadomazo világ, amibe jó érzékkel szőttek bele egy 18+-os, de egyszersmind elgondolkodtató történet kampóit. A fejlesztők bebizonyították, hogy a cenobiták univerzuma igenis működőképes videójáték formában is, ha megfelelő alázattal és művészi vízióval nyúlnak hozzá.
