Bár egyelőre rejtély, hogy a kérdéses gének mit csinálnak, és hogy az összehangolt működés hogyan befolyásolja az összecsapás kimenetelét, a felfedezés a szakértők szerint sokat segíthet az emberi társas viselkedés megértésében is, hiszen látványosan demonstrálja, hogy a társas interakciók milyen átfogó hatással lehetnek a testre.
Azzal kapcsolatban, hogy az egyes fajok egyedei hogyan koordinálják viselkedésüket molekuláris szinten, egyelőre óriási rejtély. Pedig erre biztosan szükség van, akár párzásról, akár harcról van szó. Ennek alapjait igyekezett felderíteni új kutatása során Okada Norihiro, a japán Kitaszato Egyetem kutatója, akinek egy természetfilmet látva támadt az az ötlete, hogy a sziámi harcoshalakat vizsgálva tanulmányozza a viselkedés összehangolásának alapjait.
A sziámi harcoshalak, avagy a betták Thaiföldön honosak, de látványos színeik miatt a világ minden táján előszeretettel tartják őket akváriumban is. A halakat, különösen a hímeket általában nem lehet együtt tartani, mivel nagyon agresszíven védik területüket. Amikor két sziámi harcoshal megküzd egymással, az összecsapás több mint egy óráig is eltarthat, ami alatt ütésekkel és harapásokkal rontanak egymásnak, illetve látványos üldözéseket mutatnak be.
Okada és társai több tucat órányi harcról készítettek felvételt 17 halpár között, majd elemezték, hogy mi történt az összecsapások alatt. Úgy tűnik, hogy minél hosszabbra, nyúlik a harc, a halak annál inkább összehangolják viselkedésüket. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az összecsapások magas szinten koreografáltak, például a halak közös megegyezéssel szüneteket iktatnak be a „csörték” közé. Ezek rendszerint 5–10 perc alatt eszkalálódnak, amikor is az állatok ráfognak egymás szájára, megakadályozva, hogy a másik levegőt vegyen. A csörtét az nyeri, aki tovább bírja levegő nélkül, és ha egyikük feladta, különválnak, szünetet tartanak, ami alatt lélegeznek, majd újra összecsapnak.
Mint kiderült a koordináció egészen a molekulák szintjéig kimutatható. A kutatók 20 perc, illetve 60 perc harc után is leöltek 5–5 pár halat, hogy megnézzék, mely gének aktívak ezekben. Mint kiderült, 20 perc harc után az egymással harcoló halakban már akadnak egyformán működő gének, ezek jobbára más géneket aktiváló DNS-szakaszok. 60 perc után ugyanakkor több száz újabb gén működése kerül szinkronba, amelyek egyszerre aktiválódnak és kapcsolódnak le, időben lekövetve a halak viselkedésének változásait.
Hogy az aktiválódó és lekapcsolódó gének mit csinálnak a harc különböző szakaszaiban, azt egyelőre nem tudni. A szakértők szerint szerepük lehet abban, hogy a gyengébb hal időben felismerje, hogy nem győzhet, és feladja a harcot, mielőtt komolyabban megsérülne. És a gének talán a később összecsapások során mutatott viselkedésben is fontosak lehetnek.
Két tavaly megjelent tanulmány szerzői emlősök kapcsán vizsgálták azt, hogyan változik az agyi aktivitás, ha az egyedek együttműködnek. Az egyik kutatócsoport egy szobában repkedő, és az ütközéseket elkerülő denevéreket vizsgált, a másik pedig az összezárt egerek közti dominancia alakulását tanulmányozta. Mindkét esetben arra jutottak a kutatók, hogy minél hosszabbra nyúlik az interakció, annál inkább szinkronba kerül az egyedek agyműködése. A halak kapcsán megfigyeltek új dimenziót adnak ezeknek a kutatásoknak, hiszen rámutatnak, hogy az idegi aktivitáson túl a gének működése is összehangolódik ilyen esetekben.
És mindez az emberi viselkedés koordinálásával kapcsolatban is új információkat tárhat fel. Egy 1980-as években végzett kutatás például igazolta, hogy a hosszú ideje együtt élő párok arcvonásai az idő múlásával egyre hasonlóbbá válnak. Okada szerint lehetséges, hogy ennek hátterében is a génaktivitás szinkronizálódása áll.
