Az elmúlt évek során az ősi fogakból és csontokból kivont emberi és bakteriális DNS-töredékek rengeteg újdonságra világítottak rá fajunk múltjával kapcsolatban. A vírusokkal ugyanakkor nem volt hasonlóan szerencsés a helyzet, hiszen egészen mostanáig senkinek sem sikerült pár száz évesnél régebbi vírusgenomot szekvenálnia. Aminek megvan az oka, hiszen a vírusok génállománya kisebb és gyakran szerkezetében sem olyan időtálló, mint más genomok.
Ez azonban a napokban megváltozott, ugyanis két tanulmány is megjelent, amelyben több ezer éves hepatitis B vírusokat írnak le a szakértők. A gyakorlatban a hasonló vizsgálatok úgy működnek, hogy a mintákban található össze DNS-t, az emberit, a bakteriálist és a virálist egyszerre szekvenálják a szakértők, majd a töredékekből igyekeznek összerakni az őket érdeklő részeket.
Ha az emberi DNS-re kíváncsi valaki, akkor kiválogatja a baktériumok és vírusok DNS-ét, és a maradékból építkezik. A mostani tanulmányok szerzői viszont éppen a korábban kiválogatott „hulladék” elemzésére koncentráltak, hiszen a patogének genetikai anyaga sokat elárulhat arról, hogyan éltek, mibe haltak bele és kikkel érintkeztek elődeink.
Az első vizsgálatot egy német kutatócsoport végezte, akik egy 7000, egy 5000 és egy 100 éves emberi fogból is sikerrel nyerték ki a vírusgenomot. A második publikációt pedig egy dán csapat jegyzi, amelynek tagjai 12 ősi emberi fogban azonosították a vírustípust i. e. 2500-tól a középkorig. A hepatitis B elsősorban a májat fertőzi meg, de a véráramba bejutva eljut a csontokig és a fogakig is, amelyekben hosszabb távon megőrződhet.
A több ezer éves vírusok több szempontból meglehetősen furcsák. Európában talált változataik kevésbé hasonlítanak az emberek körében manapság terjedő hepatitis B törzsekre, és sokkal inkább azokra a vírusokra hajaznak, amelyek napjainkban az afrikai csimpánzokat és gorillákat fertőzik meg. Úgy tűnik tehát, hogy a hepatitis B azon változatai, amelyek több ezer éve a kontinensen fertőztek, mára eltűntek, és csak a nem emberi főemlősökben maradtak meg.
Az Ázsiából származó ősi vírusgenomok ugyanakkor nagyon is hasonlítanak az Európától a Karib-térségen át Nyugat-Afrikáig jellemző mai emberi kórokozókra, tehát a jelek szerint ezek a törzsek kiállták az idő próbáját, ami az emberi fertőzéseket illeti.
Az új eredmények egyelőre több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak, de annak idején nagyon hasonló volt a helyzet az ősi emberi DNS-sel is. Az első bizonyítékok alaposan összezavarták a korábban megkérdőjelezhetetlennek hitt elméletet, miszerint az emberiség Afrikában alakult ki, és onnan terjedt el a Földön.
Az ősi DNS-ek rávilágítottak, hogy ez a kirajzás nem egyszeri esemény volt, hanem különböző csoportok különböző időszakokban vándoroltak ki, és voltak olyanok is, amelyek később visszatértek. Az is világossá vált továbbá, hogy a legtöbb ember lakta területen rendszeresen kicserélődött a lakosság, vagy mert a korábban ott élők elvándoroltak, és helyükre újak érkeztek, vagy mert utódok nélkül haltak meg.
A hepatitis B-vel a jelek szerint hasonló a helyzet: vannak törzsek, amelyek máig fennmaradtak, és olyanok is, amelyek eltűntek. A másik dolog, amiben a vírus családfája nagyon hasonlít az emberi családfára, hogy a kórokozó korábban sokkal nagyobb diverzitással rendelkezett. Sokkal több különböző törzset számlált, amelyek sokkal eltérőbbek voltak egymástól, mint mai leszármazottaik.
Ezeknek az információknak pedig komoly praktikus hasznuk is lehet, hiszen az ősi vírustörzsek egyfajta mutációkatalógust kínálnak fel: megmutatják, hogy mely változások voltak életképesek a múltban, így a szakértők felkészülhetnek ezek esetleges újbóli megjelenésére. Ami egy évente közel 900 ezer emberrel végző betegség esetén egyáltalán nem lényegtelen szempont.
