A szakértők 1992 óta több már mint 4000 Naprendszeren kívüli bolygót azonosítottak, és bár az észlelési módszerek kétségkívül befolyással vannak arra, hogy milyen típusúak a megtalált planéták, bizonyos általános következtetések így is levonhatók az univerzum bolygóival kapcsolatban. Például hogy a Föld és a Neptunusz közötti mérettartományban rengeteg bolygót ismerünk, a Neptunusznál nagyobb a Szaturnusznál viszont kisebb, 20–80 földtömegű bolygóból ugyanakkor alig van.
A szakértők teóriája ezzel kapcsolatban, hogy ha egy égitest meghaladja a Neptunusz tömegét, annak gravitációja olyan gyorsan nő, hogy hirtelen még több anyagot gyűjt magába, így gyorsan eléri a Szaturnusz vagy a Jupiter méretét. Hogy ez így van-e, azt egyelőre nem tudjuk bizonyítani, mivel a hipotézis leginkább a csillaguktól távol keringő exobolygókra illik, amelyekre a jelenleg használt észlelési módszerek nem elég érzékenyek – egy kivétellel.
És ezzel a bizonyos egyetlen metódussal nemrégiben sikerült is találni egy ritka szuperneptunuszt. Az OGLE-2012-BLG-0950Lb katalógusjelű planétát gravitációs lencsézéssel azonosították. Ennek lényege, hogy ha egy csillag vagy bolygó egy vonalba kerül a Földdel és egy távolabbi objektummal, a köztes égitest gravitációja nyomán a távoli objektum fénye elhajlik, amit így felerősítve vagy éppen halványítva látunk. A fény változásából pedig következtetni lehet a lencséző objektum tulajdonságaira, és akár olyan részletekre is, mint hogy a lencséző csillag körül egy bolygó is kering.
A módszer meglehetősen jól működik exobolygók azonosítása esetében is, az eddig ismert planéták 2 százalékát azonosították ezzel a metódussal. Így akadtak rá az említett csillagra és bolygóra, még 2012-ben. A módszer egyik gyenge pontja azonban, hogy a rendszer tömegét nem, csak a benne lévő égitestek tömegarányát lehet megállapítani belőle. Így derült ki, hogy a bolygó tömege 0,01 százaléka a csillagénak, a csillag tömegéről azonban ekkor még nem tudtak semmit.
A titok nyitja jelen esetben a várakozásban rejlett. A lencsézés ideje alatt a háttérbeli és a köztes csillag annyira közel volt egymáshoz az égbolton, hogy a legjobb távcsövekkel sem lehetett külön észlelni ezeket. Aztán eltelt 6 év, és a szakértők újra felkeresték a duót, a Hubble és a Keck távcsöveket hívva segítségül. Mint kiderült, ennyi idő elég volt ahhoz, hogy a BLG-0950L jelű csillag elkülöníthető legyen a korábban lencsézett objektumtól.
A csillagot így már meg lehetett vizsgálni, és kiderült, hogy egy narancssárga, K-típusú törpéről van szó, amely 0,6-szoros naptömegű és 7000 fényévre van tőlünk. Ennek alapján a bolygó 40 földtömeget nyom, és 380 millió kilométerre kering csillagától, pontosan abban a zónában, ahol a korábban említett hipotézis szerint nem lehetne ekkora égitest.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a hipotézis nem igaz. Elképzelhető, hogy a tömegbecslések helytelenek (bár erre kicsi az esély), és az sem kizárt, hogy a hipotézis általánosságban igaz, de akad néhány ritka kivétel, és ezek egyikével találkoztak a szakértők. Annyi bizonyos, hogy egyelőre nincs elég adatunk ahhoz, hogy érdemben megítéljük, léteznek-e bolygók a Neptunusz és a Szaturnusz közötti méretben, és ha igen, ezek mennyire gyakoriak.
