A mókusok olykor több méteres távokat hidalnak át a levegőben, amikor ágról ágra szökkennek, így próbálva megtalálni a legeldugottabb táplálékot is, és közben elkerülni a ragadozókat. Az apró emlősök elképesztő kecsességgel és ügyességgel navigálnak egy olyan környezetben, ahol nem nagyon tudják, pontosan mi várja őket egy-egy nagyobb ugrás túloldalán. Ebben a megjósolhatatlan környezetben való navigáció Robert Full, a Berkeley biomechanikai szakértője szerint is lenyűgöző. A dolog ott kezdődik, hogy alapvetően senki sem tudja hogyan képesek ekkora ugrásokra, és hogy honnan tudják ők maguk, hogy képesek ezekre, mondja Full.
A mókusok teste és agya közti koordináció nemcsak a biológusokat érdekli, hiszen az állatok mozgásának elemzése akár újfajta robotok megtervezéséhez is vezethet, folytatja a szakértő. A mókusok rugalmas gerince, fogásra alkalmas mancsaik és karmaik mind inspirálhatják a tervezőket. Ráadásul a mókusok nemcsak remek akrobaták, de nagyon gyorsan is tanulnak. Kiváló az emlékezetük, hónapok távlatából is fel tudják idézni, hova rejtették el a tél beállta előtt a táplálékot.
Nathaniel Hunt, a Nebraskai Egyetem kutatója és kollégái nemrégiben alaposabban is megvizsgálták a mókusok kognitív képességeit, döntéshozatali módszerüket, tanulási képességüket és az újításra való hajlamukat. A kutatás keretében amerikai rókamókusok számára állítottak fel egy akadálypályát a Berkeley egyik erdőjében. A kísérlet érdemi részének megkezdése előtt jutalomfalatokkal szoktatták hozzá az állatokat az együttműködéshez, majd nagysebességű kamerákkal követték a mozgásukat, ahogy különböző módokon elhelyezett, eltérő vastagságú, ágakhoz hasonló farudak között ugrálnak.
A modellezett ágak meg is hajoltak az állatok súlya alatt, ahogy egyre messzebb merészkedtek a „törzstől”, így a mókusoknak döntést kellett hozniuk, hogy meddig merészkednek, mielőtt elrugaszkodnak. Az ág végéről egyrészt rövidebb lett a távolság, másrészt viszont instabilabbá vált az „ugródeszka”, vagyis mérlegelni kellett, melyik pont az optimális az ugráshoz. A vizsgálatok szerint a mókusok hatszor érzékenyebbnek bizonyultak az ág hajlékonyságára, mint az áthidalandó távolságra, írják a szakértők az eredményekről beszámoló tanulmányban.
Vagyis úgy tűnik, hogy az állatok sokkal biztosabbak abban, hogy le tudják küzdeni a távot, mint hogy az alattuk levő át nem reccsen meg, és törik el esetleg. Amikor a kutatók megváltoztatták az ágak hajlékonyságát vagy távolságot, a mókusok villámgyorsan alkalmazkodtak az új körülményekhez, néhány kísérlet után megtanulva, hogyan juthatnak át egyik ágról a másikra.
A kísérlet egyik részében a szakértők egy függőleges falra szerelték az „ágakat”, így növelve meg köztük a távolságot. Érdekes módon a mókusok ekkor nemcsak az ágakat használták az akrobatikus mutatványokhoz, hanem a falat is kiaknázták, és változatos trükköket vetettek be, amelyeket a kutatók kategorizáltak. A parkourosokat idéző mozdulatok során a mókusok a függőleges falat addicionális kontaktpontokként használták az ugrásoknál, hogy előre haladjanak, és megtörjék az eséseket. És bár nem minden állat ért minden ugrásnál a legkecsesebben célt, mindannyian megérkeztek a célponthoz, ami lenyűgözően demonstrálja, hogy mennyire rugalmasan képesek alkalmazkodni a változékony helyzetekhez is.
A szakértőket az ugrások részletes mechanikája is érdekli, hogy pontosan mit csinálnak a mókusok a lábaikkal és a farkukkal a különböző típusú ugrások során, és hogy milyen energiamérleggel dolgoznak. Az állatok testi jellemzőinek és mozgásának robotokra való alkalmazásán túl a tágabb kutatásban azt is vizsgálják, hogy mi zajlik a mókusok agyában, amikor az ugások közbeni gyors döntéseket hozzák, és hogy hogyan tanulják meg ezeket a fajta manővereket a kismókusok.
