Az Naprendszeren kívüli bolygórendszerek lakhatósági zónájának határait az alapján szokták meghatározni, hogy a központi csillagtól való távolság elviekben lehetővé teszi-e, hogy egy ebben a régióban keringő bolygónak folyékony állapotú víz létezhessen a felszínén. A definíció persze több ponton is vitatható, hiszen például az üvegházhatású gázok vagy egy vastag felhőtakaró jelenléte jelentősen befolyásolhatja az adott bolygó légkörének hőmérsékletét, a szakértők azonban nagyrészt egyetértenek abban, hogy bár időről időre biztosan történnek hibák az egyes exobolygók lakhatóságának megítélése során, az esélyek azért amellett szólnak, hogy ezen Naprendszeren kívüli égitestek jó részét helyesen bírálják el. Ahogy egyre többet tudunk a minket körülvevő világegyetemről, a lakhatósági zóna megállapításának kritériumai is egyre finomodnak, illetve a műszerek is fejlődnek, így remélhetőleg egyre megbízhatóbbak lesznek ezek a megfigyelések.
A Kepler űrtávcső nemrégiben egy újabb bolygórendszert fedezett fel, amelynek öt tagja közül kettő is a lakhatósági zónán belül kering. A Kepler az utóbbi időszakban nagyjából kétezer, korábban már észlelt exobolygó-jelöltet vizsgálatába kezdett bele, és amelyeknek ezek közül sikerül megerősíteni létezését, azok a jelölt státuszból átkerülhetnek az exobolygók hivatalos katalógusába. Normális esetben a felfedezés megerősítéséhez az kell, hogy a bolygó jelenlétét ki tudják mutatni a csillag sajátmozgásából, vagyis azt a hatást kell valahogy észlelni, amit a bolygó gravitációja kivált a központi égitestre. Ez azonban többnyire csak olyan esetekben észlelhető egyértelműen, amikor az adott bolygó nagyon nagy tömegű, vagy rendkívül közel kering csillagához.
A Kepler−62 esetében ez a módszer önmagában nem működhetett, mivel a bolygók túlságosan is aprók hozzá: az égitestek átmérője mindössze 0,54−1,95-szöröse a Földének. (Ez egyben azt is jelenti, hogy a rendszer második bolygója, a Kepler−62c a legkisebb ismert exobolygó.) Egyértelműnek nevezhető adatok hiányában a kutatók közvetett úton igyekeztek igazolni a bolygók létezését: miután végigpörgettek minden olyan elképzelhető helyzetet, amely a csillag fényében megfigyelt változásokért felelős lehet, kiderült, hogy messze a bolygók jelenléte jelenti a legvalószínűbb magyarázatot az adatokra.
Mit lehet tehát elmondani az exobolygók katalógusának legújabb tagjairól? A bolygók mérete valószínűsíti, hogy mindegyikük kőzetbolygó, és a legbeljebb keringő három égitest feltehetően túlságosan forró ahhoz, hogy folyékony víz létezhessen rajta. Keringési idejük 5,7, 12,4, illetve 18,2 földi napnak felel meg, ami még úgy is túl közel helyezi őket csillagukhoz, hogy az 1200 fényévnyire található, 7 milliárd éves égitest átmérője csak kétharmada a Napénak, így valamivel hűvösebb nála. A három belső bolygó után jókora bolygómentes övezet következik, a rendszer számunkra legérdekesebb tagjai ugyanis 122,4, illetve 267,3 földi nap alatt kerülik meg csillagukat. A központi égitest fényességét figyelembe véve ez azt jelenti, hogy a Földre jutó napsugárzás mennyiségének 1,2-szerese, illetve 0,4-szerese jut el a bolygókra, ami a lakható zónába helyezi az égitesteket.
Egy nagyrészt felhőmentes, szén-dioxidban, nitrogénben és vízgőzben gazdag légkört feltételezve ez a fénymennyiség a negyedik bolygót, a Földnél 60 százalékkal nagyobb átmérőjű Kepler−62e-t éppen csak a lakhatósági zóna határain belülre sorolja. Érdemes megjegyezni azonban, hogy saját rendszerünkben a Föld is pontosan ennek a határvonalnak a közvetlen közelében található, és mint azt jól tudjuk, kiválóan alkalmas az életre. Az ötödik bolygó, a Föld átmérőjének 1,4-szeresével rendelkező Kepler−62f, viszont vitán felül bőven a lakhatósági zónán belül helyezkedik el.
A kutatók leszögezik, hogy egyáltalán nem biztos, mindössze erősen valószínűsíthető, hogy a Kepler−62e és −62f kőzetbolygó, illetve semmi jel nem utal arra, hogy ezek az égitestek akár légkörrel, akár vízzel rendelkeznének. Naprendszertől való távolságuk pedig olyan elérhetetlen messzeségbe helyezi őket, hogy ezekre a kérdésekre a csillagászati műszerek jelentős mértékű fejlődéséig nem is várható válasz. Abban azonban lehet reménykedni, hogy előbb-utóbb közelebb is rábukkanunk egy hasonló rendszerre, amelyet alaposabban górcső alá vehetünk a jelenlegi technológiákkal is.
