A NASA szakértői, köztük Alan Stern, a Pluto rendszerét felderítő New Horizons projekt vezető kutatója a napokban új tervet tett közzé a két külső gázóriás 2020–2030-as években induló meglátogatására.
A két égitestet két külön szonda derítené fel. Az Uránusz felé induló űrjármű csak átszáguldana a bolygó szomszédságán, és közben adatokat gyűjtene a bolygó különös mágneses teréről. Ez utóbbi valamilyen okból rendszeresen eltűnik és újra kiépül, miközben a planéta ferde forgástengelye miatt gyakorlatilag az oldalán „gurul” a Nap körül. Az űrjármű esetleg egy légköri szondát is magával vihet, hogy az Uránusz atmoszféráját is tanulmányozni lehessen. A megközelítést követően a jármű folytatná útját a Kuiper-öv belseje felé, ahol néhány törpebolygót és más érdekesebb égitestet látogatna meg.
A másik szonda a tervek szerint pályára állna a Neptunusz körül, és hosszabb ideig vizsgálná bolygót, valamint annak Triton nevű holdját, amely a szakértők jelenlegi teóriája szerint a Kuiper-öv legnagyobb égitestje lehetett, mielőtt a gázóriás gravitációja befogta volna. A Triton a mai napig aktív, felszínéről jeges gejzírek törnek az égbe, amelyek valószínűleg egy föld alatti óceánból táplálkoznak.
Bár a tervek egyelőre csak nagyon vázlatosak, és nem részletezik a küldetésekhez szükséges járművek felépítését vagy a konkrét pályaterveket sem, a hasonló javaslatok fontos lépést jelentenek egy-egy nagyobb küldetés megvalósulása, és a prioritások sorba rendezése felé. És a szakértők szerint nagyon ideje lenne, hogy a két említett bolygót közelebbről is szemügyre vegyük.
A két külső bolygót eddig csak egyetlen egyszer közelítette meg ember alkotta jármű: a Voyager–2 1986-ban repült el az Uránusz, és 1989-ben a Neptunusz mellett. A kutatók pedig azóta is próbálják értelmezni az akkor begyűjtött adatokat, felszíni műszerekkel és űrtávcsövekkel igyekezve megfejteni, mit is mérhetett és miért a Voyager.
A döntően hidrogénből és héliumból álló Jupiterrel és Szaturnusszal ellentétben az Uránusz és a Neptunusz inkább átmenetet képez a gázbolygók és a kőzetbolygók között. Anyaguk jelentős részét víz teszi ki, amely egzotikus formákban létezik ezekben a jeges bolygókban. A két külső bolygó tehát egészen más, mint a belső gázóriások, és alig tudunk róluk valamit, holott az exobolygók eddigi vizsgálata alapján a Neptunuszhoz hasonló típusú égitestek a világegyetem leggyakoribb bolygói közé tartoznak.
Ami a törpebolygókat illeti, a szakértők számításai szerint megfelelő pálya esetén az Uránusz megközelítése után a szonda könnyen útba tudná ejteni az Orcust és a Verunát is, de a Sedna, a Makemake és a Haumea megközelítése sem igényelne túl sok extra üzemanyagot. Utána pedig megnézhetné az útjába eső kisebb égitesteket.
A Külső-Naprendszer kutatását a távolságon túl az energiaellátás megoldása is megnehezíti, a Jupiteren túl ugyanis nem süt elég erősen a Nap ahhoz, hogy a napelemek működtetni tudják a rendszereket. A NASA ezért az ilyen távoli küldetéseket radioaktív elemekkel, úgynevezett radioizotópos termoelektromos generátorokkal oldotta meg eddig. Az ezek fő üzemanyagát jelentő, még az atomcsend-egyezmények életbe lépése előtt előteremtett plutónium-238-ból azonban az utóbbi években végleg kifogyott az űrügynökség, amely az elmúlt két-három évtizedben már Oroszországból vásárolt plutóniummal fedezte ilyen irányú igényeit.
Az amerikai plutóniumtermelés csak mostanában indult be újra, de mire szükség lesz a plutóniumra, úgy tűnik, lesz belőle elegendő az említett küldetésekre. Amelyek a Voyager-program sikereiből kiindulva igen messzire juthatnak.
