2019 júniusában a Földre potenciális veszélyt jelentő aszteroidákat monitorozó ATLAS-rendszer egy új égitest mozgására lett figyelmes a háttérbeli csillagok előtt. A 2019 LD2 kóddal elnevezett objektumról eredetileg úgy hitték a kutatók, hogy egy Nap körül keringő aszteroida lehet, amely a Jupiter környékén tart pályáján. Aztán egy amatőrcsillagász felfedezte, hogy az égitest szokatlanul elmosódott, és inkább hasonlít egy párolgó üstökösre, mint egy pontszerűnek látszó kisbolygóra.
A korábbi felvételek között kutakodva aztán sikerült kideríteni, hogy az objektum eddigre már több hónapja aktív volt, és nemsokára átnevezték P/2019 LD2-nek, jelezve, hogy egy periodikus üstökösről van szó. Ezt későbbi észlelések is megerősítették: amikor a kutatók 2020 áprilisában megvizsgálták az égitestet a Hubble-lel, annak csóvája már meghaladta a 600 ezer kilométert, ami a majdnem duplája a Föld és a Hold közötti távolságnak.
Ez a méretes anyagfelhő egy mindössze 4 kilométer átmérőjű magból származott, amely ekkorra másodpercenként 80 kilogramm vízjeget veszített a Nap melege hatására. A vízjég ráadásul nem az egyedüli anyag volt, amely párolgott a felszínről: a nukleuszról másodpercenként 50 kilogramm szén-monoxid, 7 kilogramm szén-dioxid és 40 grammnyi kétatomos szén távozott.
Ez első hallásra soknak tűnhet, azonban az üstökös a valóságban éppen csak elkezdett párologni, ami a Naphoz közeledve sokkal intenzívebbé válik majd. Erre ráadásul nemsokára sor kerülhet, a közelebbi vizsgálatok ugyanis kiderítették, hogy a kométa periodikus jellege csak átmeneti: az égitest jelenleg ugyan a Jupiterhez nagyon hasonló pályán kering, de nagyon nagy az esélye annak, ahogy az óriásbolygó gravitációja nem sokára kilövi pályájáról – először a Naprendszer belseje felé irányítva azt, majd kihajítva rendszerünkből. Amikor ez megtörténik, a P/2019 LD2 a 2I/Borisov vagy az ’Oumuamua nevű objektumokhoz hasonló, csillagközi üstökössé válik, amelyek más rendszerekből származnak, és nemrégiben fedezték fel őket a Naprendszeren való áthaladás közben.
A P/2019 LD2 valószínűleg a Kuiper-övben keletkezett, majd a Neptunusz gravitációjának hatására idővel közelebb került a Naphoz. Végül a Jupiter és a Neptunusz közötti pályán kötött ki, az úgynevezett kentaur típusú objektumok egyikeként. A kentaurok érdekes képződmények: az óriásbolygók közelsége miatt általában csak pár millió évet töltenek ebben a régióban, mielőtt annyira közel sodródnának az egyik gázóriáshoz, hogy az újabb jelentős pályamódosítást eredményez. Ilyenkor vagy befelé hajítódnak, és rövid periódusú üstökössé válnak, vagy kidobódnak a Naprendszerből.
A vizsgálatok szerint a P/2019 LD2 pontosan ezen a határponton van. Mint a pályaszimulációkból és a korábbi észlelésekből kiderült, mindössze 2 és fél éve került a Jupiter közelébe – előtte a „hétköznapi” kentaurok közé tartozott. Ami a jövőjét illeti, a modellek szerint csak további 8–9 évig marad jelenlegi pályáján, mielőtt megindulna a Belső-Naprendszer felé. De rövidperiódusú üstökösként való léte sem lesz tartós: a szimulációk alapján a Jupiter valamikor a következő 340 ezer – 4 millió évben szinte biztosan kihajítja a Naprendszerből.
A Naprendszer valószínűleg jelenleg is ontja magából a hasonló égitesteket, ahogy más csillagok közeléből is rendszeresen távoznak különféle objektumok. A galaxis tehát minden bizonnyal tele van a P/2019 LD2-höz hasonló csillagközi hógolyókkal, amelyeket azonban az utóbbi időkig nem nagyon volt mivel észlelni. Ezek az idegen világokból származó, és időnként a Naprendszeren is keresztülhaladó vándorok azért különösen érdekesek, mert információkkal szolgálhatnak más rendszerekről. Ahogy a Kuiper-öv objektumai is gyakorlatilag időkapszulák, amelyek fagyott anyagukban őrzik azokat a nyomokat, amelyekből feltárható a Naprendszer hajnala, ezekből is vizsgálhatók az idegen bolygórendszerek.
