1604 egyik éjszakáján egy új csillag bukkant fel az égen, amely először a Jupiternél is fényesebben ragyogott, majd pár hét alatt fokozatosan elhalványult. Az eseményt számos csillagász követte figyelemmel, köztük Johannes Kepler is. A napjainkban csak Kepler-féle szupernóvaként emlegetett csillagmaradványt régóta tanulmányozzák a kutatók, és a NASA Chandra űrtávcsöve által készített felvételek legújabb elemzése több rejtélyre is megoldást kínál. Az eredmények alapján a szupernóva robbanása szokatlanul nagy erejű volt, és sokkal távolabb is következett be, mint azt eddig gondolták.
A mellékelt képet nyolc nap felvételeiből állították össze. A Chandra a röntgentartományban vizsgálja az eget, így a képen vörössel, sárgával, zölddel, kékkel és lilával jelölt részek egyre növekedő energiájú sugárzást jelölnek. A röntgenfelvételeket a Sloan Digitális Égboltfelmérési Program során készült optikai felvételekkel kombinálták, hogy a környékbeli csillagok pozíciója is látszódjon a képen.
A Chandra ezen adatainak korábbi elemzése során a szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a csillag felrobbanása során úgynevezett Ia típusú szupernóva keletkezett. Ez kettős vagy többes rendszerekben következik be, amikor egy fehér törpe tömege jelentősen megnövekszik, vagy annak köszönhetően, hogy anyagot kap a rendszer egy másik csillagától, vagy pedig egyesül egy másik fehér törpével. A tömegnövekedés nyomán a fúziós folyamatok instabillá válnak, és végül termonukleáris robbanás következik be.
A legtöbb Ia típusú szupernóva-maradvány rendkívül szimmetrikus képet mutat, a Kepler-féle esetében azonban nem ez a helyzet: az északi részen egy intenzíven sugárzó ív figyelhető meg. Ennek jelenlétére jelenleg két magyarázattal szolgálnak a kutatók. Egyrészt elképzelhető, hogy az eredeti csillagrendszer közvetlenül a robbanás előtt nagy sebességgel haladt egy csillagközi gázfelhőben, ennek köszönhetően úgynevezett fejhullám képződött előtte, ahhoz hasonlóan, ahogy a motorcsónak feltúrja maga előtt a vizet. Egy másik elmélet szerint a szupernóva északi íve annak eredménye, hogy a maradvány ezen része tágulás közben a csillagközi gázfelhő egy környezeténél sokkal sűrűbb régióját érte el.
Az első modell csak akkor elképzelhető, ha a Kepler-féle szupernóva maradványai távolabb vannak 23 ezer fényévnél. A második verzió 16‒20 ezer fényévnyire helyezi az égitestet. Mindkét elképzelés jóval messzebbre teszi tehát a szupernóvát az eddig feltételezett 13 ezer fényéves távolságnál.
A Kepler-féle szupernóva maradványának röntgenspektruma ezen kívül olyan mennyiségű vas jelenlétét mutatta ki, amely jóval többnek tűnik, mint amennyi egy átlagos energiájú Ia típusú szupernóva-robbanás esetén megszokott. Szokatlan erejű szupernóva-robbanásra akad egy másik példa is, ennek maradványa azonban a Nagy Magellán-felhőben található, nagyjából 160 ezer fényévnyire a Földtől, így jóval nehezebben tanulmányozható, mint a Kepler-féle objektum.
