Az emlősök meglepően széles határok között képesek változtatni hangjuk magasságát, ráadásul minden jel szerint egymástól tanulják el a kiterjedt „hanggimnasztika” trükkjeit. A hang és a testméret közötti összefüggés megértéséhez elég, ha felidézzük az egér cincogását és összevetjük azt az oroszlán üvöltésével: az állatok világában a mélyebb hangszín általában nagyobb testet takar, egyszerűen azért, mert a nagyobb méretű hangképző szervekből mélyebb hangok törnek elő.
A borjúfókák azonban képesek felülemelkedni az anatómiai korlátokon, és megtanulni, hogyan adhatnak ki testméretükhöz képest indokolatlanul mélynek tűnő hangokat. Egy korábbi vizsgálatból már kiderült, hogy a fókák képesek új hangokat megtanulni, vagy módosítani saját hangjukat. Koen de Reus, a Max Planck Pszicholingvisztikai Intézet kutatója és kollégái azonban most azt is igazolták, hogy a borjúfókák esetében a hang megváltoztatása független az anatómiától, vagyis a méretektől.
A vizsgálat során a szakértők 68 fiatalon elpusztult borjúfóka hangképző szerveit vizsgálták meg, illetve elemeztek egy sor olyan hangfelvételt is, amelyeken ismert testtömegű fókák hangadásai hallatszottak. Az eredményekből az látszik, hogy nincs anatómiai magyarázat a fókák kiterjedt hangtartományára, az állatok méretükhöz képest jelentős, 5 kilogrammos testtömegeltéréssel is képesek gyakorlatilag azonos hangmagasságot produkálni.
A változatos hangokra így egy magyarázat kínálkozik: az állatok megtanulják, hogyan módosítsák kiáltásaik hangmagasságát. Az új hangok megtanulása, módosítása és utánzása meglehetősen ritka képesség az állatvilágban. Eddig az embereken kívül az elefántok, a denevérek, a bálnák és néhány madár esetében láttak példát hasonlóra a kutatók, hozzájuk csaltakoznak mostantól a fókák, amelyek a jelek szerint tudatosan mélyítik a hangjukat bizonyos helyzetekben – a szakértők szerint minden bizonnyal azért, hogy valóságosnál nagyobbnak tűnjenek.
