Egy vírusos megfázás vagy bakteriális fertőzés szörnyű közérzetet okozhat, ugyanakkor minden fertőzés sajátos tünetegyüttest eredményez. A szakértők ezzel együtt egyre több jelet találnak arra vonatkozóan, hogy elsősorban az agy irányítja ezeket a reakciókat – dekódolja a behatoló kórokozó típusát, hozzáfér a korábbi betegségek emlékeihez, sőt, már egy másik beteg ember látványára is mozgósíthatja az immunrendszert.
Az eredményeket – amelyek közül a legtöbb még nem jelent meg lektorált formában – november 15-én Washingtonban mutatták be az amerikai Idegtudományi Társaság éves konferenciáján, és az adatok alaposan megkérdőjelezik a rossz közérzetről kialakult hagyományos nézeteket. A neurológusok hosszú ideig úgy tekintettek a fertőzésekre adott idegrendszeri reakciókra, mint egy gyulladásra érkező, minden esetben azonos válaszra, nem pedig a fenyegetéshez igazított stratégiára.
„A betegség valójában nem egy rögzített program, bár gyakran így beszélünk róla”
– mondta Jessica Osterhout, a Utah-i Egyetem neurobiológusa, aki a szekció elnöke volt a konferencián.
A fenyegetés dekódolása és előrejelzése
A bakteriális fertőzések és a vírusok által okozott megfázásos betegségek egyaránt lázhoz és kimerültséghez vezethetnek, mégis ritkán váltják ki ugyanazt a tünetegyüttest. A bakteriális fertőzések például általában sokkal erőteljesebben csökkentik az étvágyat, mint a vírusos megfázások, és pontosan ez késztette Osterhoutot és kollégáit, hogy elgondolkodjanak rajta, hogyan különbözteti meg az agy az eltérő kórokozókat.
Még nem publikált kísérletek során Osterhout csapata olyan egereket hasonlított össze, amelyekbe egyrészről bakteriális toxint injekcióztak, miközben a másik csoportnak pedig vírusfertőzést imitáló vegyületeket adtak be. Annak megállapítására, hogy az agy hogyan különbözteti meg a kórokozókat, a kutatók a cirkumventrikuláris szervek egyes sejtjeinek viselkedését tanulmányozták. Ezek olyan speciális struktúrák, amelyek szokatlanul áteresztőképes ereket tartalmaznak, és az agykamrákat veszik körül.
Amikor a szervezetben fertőzés lép fel, a cirkumventrikuláris szervek sejtjei egy sor immunrendszerhez kapcsolódó gént kapcsolnak be, és jellegzetes kémiai jelek keverékét bocsátják ki. Ezek a jelek eljutnak a közeli idegsejtekhez, és különböző kórokozókra jellemző, eltérő aktivitási mintázatokat váltanak ki, lehetővé téve az agy számára, hogy a fenyegetés függvényében testre szabja az aktuális tünetegyüttest. Ahogy Osterhout mondja:
„Ezek a struktúrák nem csupán csatornákként működnek, amelyek ellenőrizetlenül átengedik a gyulladásos jeleket a vérből az agy többi részébe, hanem ténylegesen értelmezhetik is azokat.”
Bizonyos esetekben az agy meg sem várja, hogy a kórokozók bejussanak a szervezetbe, mielőtt mozgósítja az immunrendszert. Andrea Serino, a Lausanne-i Egyetemi Kórház idegkutatója társaival azt vizsgálja, hogyan térképezi fel az agy az adott személy körüli közvetlen teret, azaz a testet körülvevő, nagyjából karnyújtásnyi távolságú területet.
Amikor Serino csapata önkéntesekkel kísérletezett a virtuális valóságban, úgy találták, hogy a fenyegetéseket figyelő agyi régiók már pusztán attól is aktiválódtak, ha vírusos vagy bakteriális fertőzések által okozott bőrelváltozásokat viselő avatárok közeledtek a kísérleti alany felé. Akkor is, ha a betegnek látszó alakok karnyújtásnyi távolságon túl voltak.
A virtuális környezetben töltött mindössze 15 perc alatt a résztvevők vérében olyan mértékben emelkedett az első vonalbeli immunrendszeri „őrsejtek” száma, ami összehasonlítható volt az influenzaoltás által kiváltott immunreakcióval. Ez a reakció ugyanakkor nem volt megfigyelhető, amikor a résztvevők egészségesnek tűnő avatárokat vagy félelmet mutató figurákat láttak.
„Ezek a kísérletek arra utalnak, hogy az immunrendszer az agy előrejelző képességét használja fel arra, hogy már a kórokozók szervezetbe jutása előtt reagáljon a fenyegetésekre”
– mondta Serino.
A betegség emléke
Miután a fertőzés elmúlik, az agy a betegségélményt is elraktározza a memóriájában. Az immunrendszerrel ellentétben – amely általában csak akkor reagál, ha a mikroorganizmusok már jelen vannak – az agy összekapcsolhat egy adott helyet vagy jelzést egy korábbi betegségrohammal, és felhasználhatja ezt az emléket arra, hogy felkészítse a testet az önvédelemre, ha a fenyegetés valószínűsíthetően visszatér, mondja Tomás Ryan, a dublini Trinity College idegkutatója.
Ennek a folyamatnak a vizsgálatához Ryan és kollégái arra tanítottak be egereket, hogy egy bizonyos ketrecet egy bakteriális betegség tüneteivel társítsanak. Az állatokat olyan bakteriális toxinnak tették ki, amely fertőzésszerű reakciót váltott ki, majd genetikai eszközök segítségével megjelölték a hippokampuszban – az agy azon régiójában, amely a helyekről és eseményekről formál emlékeket – azt az apró idegsejtcsoportot, amely az élmény során aktivitást mutatott. A kutatók egy fényérzékeny fehérjével címkézték fel ezeket a sejteket, amelyek a betegség emléknyomát, azaz engramját tárolták.
Egy héttel később a csapat optogenetikai technikák segítségével stimulálni kezdte ezeket az idegsejteket. Annak ellenére, hogy az egerek már nem voltak betegek, újra betegség jeleit kezdték mutatni, lelassult az anyagcseréjük és a májban fokozott aktivitást mutattak a gyulladásos génjek.
Az emlék abban is segítette az állatokat, hogy felkészüljenek egy jövőbeli fertőzésre. Azok az egerek, amelyek visszatértek a kérdéses ketrecbe, mielőtt megkapták volna a második adag toxint, a fertőzés után kisebb súlycsökkenést és mérsékeltebb anyagcserezavart mutattak, mint azok a rágcsálók, amelyek ugyanazt a toxinadagot más, a betegség emlékéhez nem kötődő környezetben kapták meg.
Ryan véleménye szerint az ilyen emlékek nem azért alakulnak ki, hogy segítsék az állatokat a körülöttük lévő világban való eligazodásban, hanem elsősorban is a test belső erőforrásainak menedzselésére szolgálnak:
„Az immunrendszer csak akkor képes reagálni, ha közvetlen kihívás elé kerül, de az agy előre jelezheti, mi fog történni a jövőben.”
Ennek a „jövőbelátó képességnek” azonban súlyos ára is lehet. Ryan gyanítja, hogy a betegségre vonatkozó emlékek túlzott újraaktiválódása hozzájárulhat a krónikus gyulladásos állapotok kialakulásához – szinte mintha egyfajta poszttraumás stresszreakció indulna be az immunológiai emléknyomok révén. A szakértő kollégáival a következő időszakban azt tervezi vizsgálni, hogy ezeknek az emlékeknek az elnyomása csökkentheti-e a káros és indokolatlan gyulladásokat, és hogy ezzel együtt egy ilyen beavatkozás mennyire gátolhatja a jövőbeli fertőzésekre adott hasznos reakciókat.

































