A Szaturnusz gyűrűi a Naprendszer egyik leggyönyörűbb látványosságát jelentik. A gigantikus rendszer annyira lapos, hogy arányaiban vékonyabb egy papírlapnál, így amikor oldalról látunk rá, teljesen eltűnnek a gyűrűk. Valójában csak azért láthatjuk a Földről is a látványos rendszert, mert a Szaturnusz tengelye meg van dőlve a Naprendszer fő síkjához képest, így nem élükről látjuk a gyűrűket, hanem rálátunk rájuk.
Egy most közzétett tanulmány szerzői szerint a két dolog között szoros összefüggés van. A szerzők úgy vélik, hogy a gyűrűk és a tengelyferdeség azonos eredetre vezethetők vissza: a háttérben egy jeges hold 100 millió évvel ezelőtti megsemmisülése állhat.
A Szaturnusz forgástengelye 27 fokban tér el a Naprendszer fő síkjára merőleges iránytól. A Föld is hasonlóan „csálé”, 23 fogos tengelyferdeséggel rendelkezik. Az óriásbolygók esetében azonban elvileg nagyon ritkának kellene lennie a tengely megdőlésének. Mindegyik bolygó a Nap körül formálódott anyagkorongból jött létre, így eredetileg mindegyik tengelye párhuzamos lehetett a Napéval. A Földet azonban érte egy nagy becsapódás, amely kibillentette tengelyét. Egy óriásbolygó azonban akkor tömeggel bír, hogy egyetlen becsapódás kapcsán nehezen képzelhető el, hogy ennyire nagy hatása lenne. A Jupiter tengelyferdesége például mindössze 3 fok. Vannak persze kivételek, az Uránusz tengelyferdesége például 98 fok, vagyis a bolygó gyakorlatilag az oldalán gurul, de feltételezik, hogy vele valami nagyon jelentős történhetett a múltban.
A Szaturnusz ferdesége kapcsán azonban a szakértők úgy vélik, hogy azt nem lehet egyszeri eseményhez kötni, inkább olyan hatásról lehet szó, amely hosszabb ideig fennállt, és lassan módosított a tengely állásán. A Szaturnusz kapcsán a kutatók azt vették észre, hogy a tengely percessziója (vagy amíg az égbolthoz képesti orientációja leír egy kört) nagyon közel van a Neptunusz percessziójához. Mindkettő nagyjából 2 millió év.
A szakértők így elkezdték keresni, hogy mi lehet a közös a két bolygó helyzetében. A tengelyferdeségért részben persze felelőssé tehetők a holdak. Ezek közül a nagyobbak ugyan majdnem mind az egyenlítői síkban keringenek, de gravitációjuk kihathat a tengely ferdeségére, fokozatosan növelve azt.
A holdak azonban önmagukban nem tudnának ilyen fokon hatni a bolygóra. Hasonló a helyzet a Neptunusz és a Nap gravitációjával is, ezek is hatnak a tengelyre, de nem ennyire. A jelenlegi égitestekkel egyszerűen nem áll össze a kép, így a szakértők modellezték, hogy mi történik, ha egy másik nagy holdat is feltételeznek a rendszerben. És ez tűnik a megoldásnak. Az egykori égitest a modellek alapján csaknem teljes egészében vízjégből állt, és durván akkora lehetett, mint a Iapetus, vagyis 1500 kilométer átmérőjű. A pályája a Titan és a Iapetus között húzódhatott.
A teoretikus égitestet Chrysalisnak nevezték a kutatók, akik úgy vélik, hogy a hold anyagának egy része máig a Szaturnusz körül kering. A Chrysalis ugyanis a jelek szerint megsemmisült: vélhetően a hatalmas Titan destabilizálhatta, közelebb terelve azt a Szaturnuszhoz, amelynek gravitációja aztán megsemmisített az égitestet. Bár az egykori hold anyagának java a bolygóra hullott, egy jelentős része pályán maradt, és ma a gyűrűrendszerként ismerjük.
A modellek alapján a megsemmisülés 100–200 millió éve történhetett, ami összhangban áll azzal, hogy más megfigyelések alapján a gyűrűk korát 100 millió évre becsülik. Az egykori hold létezése arra is magyarázatot adna, hogy miért nem teljesen kerek a Titan pályája, holott a legtöbb modell szerint annak kéne lennie. Egy másik nagy hold jelenléte és megsemmisülése viszont megoldást jelent erre a rejtélyre is.
A Chrysalis jelenléte egyébként egy sor más furcsaságot is megmagyarázna a Szaturnusszal kapcsolatban. Ez persze nem jelenti azt, hogy a teória igaz, de konzisztensnek tűnik azzal, amit ma látunk, és fizikailag is van értelme. A gyűrűk kapcsán tudjuk, hogy azok viszonylag friss keletkezésűek és nem is lesznek tartósak. Anyaguk folyamatosan fogy, és egyre több hullik belőle a Szaturnuszra. Lehetséges, hogy már csak pár millió évig csodálhatjuk őket, ami emberi léptékkel soknak tűnik, csillagászatilag viszont egy pillanat.
