Újabb befutott, sokoldalú, elismert és népszerű alkotóművész sürgeti a régi üzletmodell gyökeres átalakítását: Peter Serafinowicz angol színész, komikus, író, zeneszerző, szinkronszínész és alkalmi rendező.
Terjedelmes, őszinte írásban ecsetelte saját tapasztalatai kapcsán a jelenlegi üzletmodell súlyos hiányosságait, amelyek gyakorlatilag törvényszerűen terelik kalózkodásra azokat is, akik pedig vásárolni szerettek volna. Nem hallgatta el sem a saját aggályait, sem pedig a megújulással kapcsolatos elképzeléseit.
Ami az aggályokat illeti, az természetesen számára is jelentős, alapvető konfliktus, hogy DVD-, film-, zene- és könyveladásokból élő alkotóművész létére maga is kalózkodik (van, hogy a saját műsorait is), ám ezt valamennyire feloldja azzal, hogy meg tudja indokolni a kalózkodásait (lásd lejjebb). Valamelyest aggasztotta még az is, hogy honnan lesz pénz új alkotásokra, ha minden ingyenes lesz és senki nem fizet semmiért, de végső soron erre is támadtak ötletei.
Nem meglepő módon az írása legnagyobb részét a jelenlegi modell problémái tették ki; ezeket lényegében három csoportra oszthatjuk: médium, elérhetőség és mentalitás.
A médium kapcsán ő is arra a megállapításra jutott, hogy a fizikai tartalomhordozók "elsorvadása" hosszú távon valószínűleg megállíthatatlan (még a Blu-ray-é is), tekintve a sávszélesség és a tárhelyek folyamatos fejlődését és olcsósodását. Ő a maga részéről már jó ideje helypazarlásként fogta fel a CD-ket és DVD-ket a műanyag tokjaikkal, de a netes streaming megoldások erősödése óta lassan már a saját készülékein tárolt zenékre is kezd ugyanígy tekinteni.
Itt megemlítette még a vásárlók fokozatosan javuló technikai felkészültségét, miáltal egyre többen és egyre könnyebben kalózkodhatnak; az emberek ennek természetesen örülnek, a szórakoztatóipar pedig retteg. Ő egyszerre teszi mindkettőt.
Elérhetőséget illetően több példát is említett arra, hogy a legális online boltoknál még mindig túl sok a megkötés; egyáltalán nem is kapható minden, sokszor még olyasmik sem, amiknek pedig ott lenne a helyük; ami kapható is, azt se lehet megvenni akárhonnan (regionális korlátozások), és még amit meg is lehet venni, az se játszható le mindenhol.
Az egyébként saját élményeiből merített példáival illusztrálta, hogy nagyon sok esetben az ember akkor se vásárolhat, ha akar, és végül mindig a kalózkodásnál köt ki, ami gyors, egyszerű és sima, szemben a rendkívül körülményes és problémás legális megoldásokkal. E kalózkodásait azonban többnyire meg is tudta védeni, mivel általában olyasmiket keresett újabb formátumban, amit korábban már megvett más formátumban, így egyszer már fizetett érte, vagy ha nem, akkor cserébe reklámozza az illető árut.
Mentalitás terén jelezte, hogy nem érti az illetékeseket, mert rendre ésszerűtlenül cselekszenek. Erre két példát is hozott; egyrészt egy saját műsorát, aminél felajánlották neki, hogy levadásszák a neten a kalózmásolatokat, de ő ezt egyrészt azért sem engedte, mert a műsor még új volt, és szerinte minél többen megismerik, annál jobb, másrészt pedig azért sem, mert ő maga is töltött már le kalózpéldányt a saját műsorából, ha épp kellett valamihez, és eredeti példánya épp nem volt kéznél.
Másrészt nemrégiben megrendezte a Hot Chip "I Feel Better" klipjét, amit az EMI ki is rakott a saját YouTube-csatornájára, de regionális korlátozással: csak Angliából volt elérhető. Serafinowicz értetlenül állt e lépés előtt, mert ezzel a közönség 80%-át kizárták. Ezért ő feltette a klipet a saját csatornájára, ahol annak rövid idő alatt majd' egymilliós nézettsége is lett - az EMI azonban megint közbelépett, és az ő változatánál meg a beágyazást tiltotta le, megint csak kizárva rengeteg nézőt. Serafinowicz pedig csak fogja a fejét; nem érti, hogy ha az ember népszerűsíteni akar egy együttest, akkor miért tiltja el a közönséget a promóanyagtól?
Pozitív ellenpéldaként szót ejtett a South Park alkotóiról, akik sosem ellenezték a torrentezést; egyrészt tudják, hogy úgysem tehetnek ellene semmit, másrészt pedig ők is felismerték, hogy ez ingyen promóció - ami pedig nekik csak jó, mivel jelentős bevételeik származnak egyrészt hirdetésekből, reklámokból, másrészt a műsorhoz kapcsolódó vagy az által ihletett különböző holmik eladásaiból is, így minél többen nézik azt, nekik annál jobb. Valószínűleg ezért jött létre a southparkepisodes is (ingyen megnézhetőek a részek).
Végső soron arra a következtetésre jutott, hogy a régi modell már régen megérett a változásra, és ami azt illeti, vannak is új alternatívák, csak választani kellene. Példaként említette egyrészt a közvetlen mikrofizetések (nem nevezte ugyan nevén a flattrt, de vélhetőleg erre gondolt), másrészt pedig az átalánydíjas előfizetés lehetőségét (vagyis fix havidíj ellenében hozzáférhetne az ember egy adott előadó, kiadó, stúdió, stb. valamennyi alkotásához). Itt megemlítette még azt is, hogy az a tény, hogy a net révén a művészek egyre közelebbi és közvetlen kapcsolatba kerülnek a rajongóikkal, szintén olyasmi, amire lehetne építeni.
Slusszpoénként megjegyezte, hogy addig is, amíg kialakul egy jobb rendszer, ő bepereli magát a saját műsora letöltéséért - és komolyan aggódik is, mert nagyon jó ügyvédje van.
