A Mars Reconnaissance Orbiter (MRO) nagyfelbontású kamerájával (HiRISE) október 25-én készített képek alapján egyértelműnek tűnik, hogy az európai-orosz fejlesztésű landolóegység október 19-én a tervezett lágy leszállás helyett nagy sebességgel, kontrollálatlanul csapódott be a Mars felszínébe. A landolás helyéről pár nappal korábban az MRO egy másik kamerája (CTX) is felvételeket készített, és már ezeken is látszott a becsapódás valószínűsíthető helye, illetve az ejtőernyő. Mivel a Schiaparelli a tervezett leszállóhelyhez közel kötött ki, az is megerősítést nyert, ami az általa hazasugárzott adatokból a kommunikáció megszakadása előtt látszott, vagyis hogy a légköri fékezés és az ejtőernyő kinyitása a terveknek megfelelően zajlott, és csak a leszállás utolsó fázisában léptek fel problémák.
Az új képekről az is kiderül, hová esett a két hőpajzs, illetve hogy mi történhetett a landolás vége felé. A Schiaparelli becsapódási helyét egy 15 x 40 méteres sötét folt jelzi, amelynek közepén egy 2,4 méter átmérőjű, még sötétebb rész látszik. A kutatók szerint ez lehet a becsapódási kráter, amelynek mérete konzisztens egy 300 kilogrammos, néhány száz km/órával haladó objektum becsapódásával. A kráter a modellek szerint nagyjából fél méter mély lehet, amit a területről készült későbbi felvételek erősíthetnek meg.
A krátert körülvevő, aszimmetrikus sötét foltot már egy fokkal nehezebb megmagyarázni. Egy 40–80 ezer km/órával becsapódó, alacsony szögben érkező meteoroid esetében megszokottak a hasonló nyomok, mivel a törmelék java a haladási iránynak megfelelően dobódik ki a kráterből. A Schiaparelli azonban ennél sokkal lassabban haladt, és az eredeti tervek szerint az ejtőernyős lassítást követően csaknem tökéletesen függőlegesen érkezett volna meg a leszállóhelyre, miután nyugati irányból belépett a légkörbe.
A felvétel feliratok és nagyítások nélküli verziója itt tekinthető meg.
Az ugyanakkor elképzelhető, hogy a túlságosan rövid ideig üzemelő, és ezért az űreszközt lelassítani nem képes hajtóművek csaknem teli üzemanyagtartályai a becsapódáskor aszimmetrikusan robbantak fel. A sötét folttól jobbra és felfelé látható hosszú, sötét ív keletkezésére egyelőre egyáltalán nincs magyarázatuk a kutatóknak, azon túl, hogy vélhetően ez is a becsapódás során jött létre. A becsapódási kráter körüli folt körül több fehér pixel is látszik, amelyekről a rendelkezésre álló felbontás mellett nem lehet megállapítani, hogy a Schiaparelli becsapódáskor levált alkatrészeit ábrázolják, vagy zaj eredményei. Ez utóbbi sem lenne meglepő, hiszen a Marson jelenleg porviharos évszak van, így a felszínről készült képek a légkör rosszabb átlátszósága miatt elve sokkal zajosabbak, mint a tiszta időszakokban.
A krátertől 0,9 kilométerre délre látható fehér alakzat, amely már az MRO előző heti képein is feltűnt, a részletesebb felvételen egyértelműen a Schiaparelli 12 méter átmérőjű ejtőernyőjével azonosítható. Az új képeken az ehhez kapcsolódó hátsó hőpajzs is látszik, amely az ernyővel együtt vált le az űreszközről. A leválásra a jelek szerint a tervezettnél korábban került sor, ami még talán nem lett volna probléma, ha utána a fékezőhajtóművek nem csak pár másodpercre kapcsolnak be a tervezett fél perc helyett. A Schiaparelli így 2 méteres magasság és maximum 7 km/órás sebesség helyett 2–4 kilométerről kezdett zuhanni, több mint 300 km/órával érve el a felszínt.
Az új felvételeken már az elülső hőpajzs is látszik, amely a terveknek megfelelően, a hat perces leszállás negyedik percében vált le az űreszközről. A hőpajzs a becsapódási krátertől 1,4 kilométerre keletre (a felvételen jobbra és fent) ért földet. A mellékelt képen látszó objektum az elemzők szerint azért áll sötét és világos pixelek keverékéből, mert a fény változatosan verődik vissza hőpajzs belső felületét fedő, fényes hőszigetelésről. A pajzsot körülvevő sötétebb foltok vélhetően akkor keletkeztek, amikor a becsapódó objektum megkavarta a felszíni porréteget.
Az MRO a tervek szerint a következő hetekben további felvételeket készít majd a becsapódási területről, eltérő szögekből és különböző fényviszonyok mellett fotózva le a Schiaparelli maradványait, hogy az így nyert adatokból még pontosabban modellezni lehessen, mi történhetett.
A leszállóegység által hazasugárzott adatok elemzése még nem fejeződött be, de ahogy már említettük, annyi világosnak tűnik, hogy az ejtőernyő és a hátsó hőpajzs leválása és a hajtóművek beindulás környékén kezdődtek a problémák. Az adatokat analizáló csapat várhatóan november közepére lesz kész a részletes jelentéssel azzal kapcsolatban, hogy mit történt a leszállás ezen szakaszában.
A rendelkezésre álló információk alapján mindenesetre gyanús, hogy szoftverhiba okozhatta a problémát. Andrea Acomazzo, az ESA bolygókutatási programjának vezetője szerint lehetséges, hogy az űreszköz nem megfelelően dolgozta fel azokat az adatokat, amelyek alapján saját magasságát bemérte, és azt hitte sokkal közelebb jár a felszínhez. Talán ezért oldott le fél perccel a tervezett időpont előtt az ernyő, majd ezért álltak le csaknem azonnal a hajtóművek.
Az adatsor rendkívül értékes információkat tartalmaz a hőpajzsok viselkedésével kapcsolatban, első alkalommal szolgálva adatokkal arról, hogyan viselkedik egy hátsó hőpajzs a marsi atmoszférában. Ezek pedig mind fontos információk lesznek a 2020-as marsjáró és landolóegység leszállásának megtervezésekor. A Schiaparellivel a Marsig együtt utazó TGO továbbra is kiváló egészségnek örvend, és november 20-án végzi el első méréseit a marsi légkörrel kapcsolatban, hogy megkezdje műszerei kalibrálását.
