Az emberi agy számolásra született, és benne külön specializálódott idegsejtek találhatók a számok feldolgozására. Ennek ellenére számos matematikai koncepciót úgy sajátítunk el, hogy közben a látórendszerre is támaszkodunk. A kisgyerekeknek almákat kell számolniuk a képeken, a nagyobbaknak pedig egymás felé száguldó vonatokat kell elképzelniük. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy a vizuális tapasztalat mennyiben formálja a számokról alkotott fogalmainkat.
Ennek kiderítése érdekében a Johns Hopkins Egyetem kutatói látó és születésüktől fogva vak alanyok agyi aktivitását hasonlították össze, miközben a résztvevők matematikai és nyelvi feladványokat oldottak meg. Mindkét csoport tagjaiban az agy ugyanazon része mutatkozott a legaktívabbnak a számolásos feladatok megoldása közben, ami azt sugallja, hogy a matematikai koncepciókat mindenki nagyjából hasonló módon dolgozza fel, függetlenül attól, hogy rendelkezik vizuális élményekkel vagy sem.
Meglepő eredmény volt ugyanakkor, hogy a nem látó csoport tagjaiban a számolásos feladatok közben aktivitás mutatkozott azon agyi területen is, amely a látókban a látórendszer részét képezi. Minél összetettebb volt a matematikai probléma, annál aktívabb volt ez a terület. A látókban ugyanezen feladatoknál nem látszott aktivitás a régióban. Ez pedig azt jelenti, hogy bár az emberi agy bizonyos részei matematikai gondolkodásra termettek, más régiók a tapasztalatoktól függően vesznek részt a számolásos feladatok megoldásában, mondja Shipra Kanjlia, a kutatás eredményeiről beszámoló tanulmány egyik szerzője.
De vajon hogyan befolyásolja mindez a matematikai képességeket? Ha a vakok a számok feldolgozása közben agyuk olyan részeit is használják, amelyeket a látók nem, az azt jelenti, hogy a nem látók jobbak lesznek az ilyen feladatok elvégzésében? Erre egyelőre nincs bizonyíték, de érdekes hipotézisnek tűnik. Az eredmények az ugyanakkor egyértelműen cáfolják azt az elterjedt nézetet, amely szerint a matematika művelése szükségszerűen vizuális folyamat, mondja Kanjlia.
Albert Einstein például saját gondolkodásáról azt állította, hogy az részben vizuális, részben muszkuláris. Egyik híres gondolatkísérletében például arról elmélkedett, milyen lenne egy fénysebességgel száguldó fotont kergetni. Egy ilyen ötlethez azonban nem feltétlenül van szükség ahhoz, hogy az azt elképzelőnek legyen emléke annak látványáról, hogy valaki (vagy ő maga) kerget valamit. A jelenetet a nem látók is el tudják képzelni, ha nem is feltétlenül ugyanúgy, mint a látók.
Scott Blanks például születése óta vak, és elmondása szerint matematikai gondolkodását az elméleti problémáknál rendkívüli módon meghatározza, hogy Braille-írással ismerte meg a feladatokat. Az algebrapéldáktól kezdve a száguldó vonatokig mindent ujjaival tapintott ki, így számára ez lehet egyenértékű az almaszámolás vizuális élményével.
Amikor azonban a való világban merül fel egy gyakorlati matematikai probléma, például, hogy mi milyen távolságra van egymástól, ő is saját, de egészen másfajta élményeire támaszkodik. Egy útszakasz hosszánál nem annak vizuális nagyságát hasonlítja össze korábbi vizuális élményeivel, mint a látók, hanem például arra támaszkodik, hogy egy hasonló útszakasz megtétele korábban mennyi időt vett igénybe számára, vagy hogy hány úttesten kellett átkelnie közben. A gyakorlati számolás tehát nem sok tapintással kapcsolatos emlékkel hozható összefüggésbe.
Egyébként meglepően nehéz szavakba önteni, hogyan oldunk meg egy-egy matematikai feladványt. A látók többek közt arról számolnak be, hogy elméleti feladványoknál táblára írt vagy számológépbe gépelt számokat képzelnek maguk elé egy-egy művelet végrehajtása közben. Amikor viszont egy recept mennyiségeit igyekszünk az alapadagnál többre szaporítani, többnyire nem számokat, hanem növekvő számú tojást képzelünk magunk elé, vagy lelki szemeinkkel egy mérőpohár skáláját tanulmányozzuk.
