Amennyiben épp nem dühöng egy alattomos járvány, a fények városaként tisztelt Párizs utcái hemzsegnek a turistáktól. Szerelmesek esküsznek egymásnak örök hűséget, a művészetre fogékonyak a Louvre, vagy egy modern galéria kínálatával csillapítják kultúrszomjukat, és a főbb nevezetességek megtekintése sem marad el. Azaz az akkurátusan felépített imázs meghozza a maga gyümölcsét. De megesik, hogy az olvasmányélményeiket vagy a romantikus filmeket készpénznek vevők mérhetetlenül megdöbbennek attól, hogy nem édeleg minden sarkon egy egyenruhás-tollseprűs szobalány és egy Hugo-regényhős. Ez elsőre felettébb mókásnak tűnhet, ám az felfokozott elvárások és a szomorú realitás kibékíthetetlen ellentéte miatt előfordul, hogy az ide elzarándokolókon ideiglenes téboly hatalmasodik el. A metropoliszról elkeresztelt, bizarr szindróma szerencsére jellemzően hamar elmúlik, viszont hallucinációkkal, szívritmuszavarral, beteges rögeszmékkel, szédüléssel, izzadással és szorongással gyötri a szebben-jobban bizakodókat.
Ahogy azt a PS4-en és Xbox One-on is leszerepelő Cyberpunk 2077 esete is ékesen igazolja, a kellemetlen meglepetések a szórakoztatóiparban is gyakoriak. Cikkünkben ezért ebből az apropóból felidézzük a múlt egyik-másik, nehezen feledhető fiaskóját.
Ha az ember a kétezres években egy LAN-partin fel akarta dobni a hangulatot, nem kellett mást tennie, mint faarccal megemlítenie, hogy azt olvasta, hogy nemsokára jön a Duke Nukem Forever. A poén százból kilencvenkilencszer hozta a várt eredményt. Mert mialatt titkon százezrek bíztak benne, hogy egy nap a mocskos szájú ultramacsó nem egy feledhető spin-offal tér majd vissza, erre senki sem tett volna nagy összeget. 2010-től azonban egyre biztosabbá vált, hogy érkezik a hőn áhított FPS. Így bár milliók kacagtak fel hitetlenkedve, mikor kisült, hogy a 2011. május 6-ára beharangozott megjelenést bő egy hónappal eltolták, a feszültséget tapintani lehetett. De mikor június 10-én lehullott a lepel, rengetegen jutottak arra a konklúzióra, hogy egy önmagát túlélt, pongyola őskövületért nem érte meg feltámasztania a Gearboxnak a legendás fenegyereket. Az elavult mészárda drámaian leértékelve is a kereskedők nyakán maradt, és sanszos, hogy a mordályai mellett obszcén sziporkákat pufogtató vagány többé nem tér vissza, vagy marad a D-ligában.
Az Alien-franchise fura színfoltja a sci-fik palettájának, mivel a filmes ág első két, általános tiszteletnek örvendő résznek hála, annak dacára is tisztes tábor zárta a szívébe, hogy menetrendszerűek a csalódások. A harmadik epizódot a direktor, David Fincher is megtagadta, ám a negyedik sem rengette meg a világot, és nehéz lenne eldönteni, hogy a Prometheus vagy a Covenant visszhangja volt-e vegyesebb. Játékfronton sem fényesebb az összkép: ugyan akad egy-egy, az Alien Trilogy-hoz hasonló pozitív példa, de a felhozatal java hitvány tucatcím. Pacman-koppintás, két év után kivéreztetett, online fókuszú lövölde vagy éppen Game Boy Colorra szánt, feledhető marhaság: a lista hosszasan sorolható lenne, és a csúfosan leszerepelt Colonial Marines sem hiányozna róla. A Gearbox botrányosan hitvány mesterséges intelligenciájú, csúnya és élvezhetetlen kontármunkáját a gyűlölet vörösen izzó hullámai fogadták. A tollukat vitriollal kevert epébe mártó, szarkasztikusabb hajlamú zsurnaliszták sportot űztek abból, hogy a lehető leghumorosabban szedjék le róla a keresztvizet, a durvább habitusúak pedig nem fukarkodtak a becsmérlő tirádákkal. Míg két, elkeseredett vásárló 2013-ban azzal az indokkal beperelte a céget, és a kiadói feladatokat magára vállaló Segát, hogy azok megtévesztő reklámokkal verték át őket.
A Haze-t is sokan várták tűkön ülve, mert a névjegyét a TimeSplitters-szel az asztalra letevő, szeretett-megbecsült Free Radical Design szóvivői egy, a Halo vetélytársaként aposztrofált etalonnal kecsegtették az érdeklődőket. Sőt, Derek Littlewood egyenesen azt nyilatkozta, hogy a stúdió szakemberei egy, az érett-igényes publikumot megcélzó, háborúellenes unikummal fogják öregbíteni hírnevüket. Miként azt ma már tudjuk, ebből semmi sem valósult meg. A csábító-csalogató ígéretek egy kétségbeejtően lapos történetű, feledhető karakterekkel megspékelt, és halmazati büntetésnek bántóan középszerű mechanikákkal teli, blőd henteldét takartak. Aztán, igazolva, hogy a szegény embert az ág is húzza, a LucasArts a csapat fáradozásaival elégedetlen urai leállították a Star Wars: Battlefront III fejlesztését. Ezzel hosszú és kínos agónia vette kezdetét: az alakulat még hat évig a Crytek berkein belül vegetált, majd a lőtéri kutyát sem izgató Warface betette nekik a kaput.
A felelősség elkendőzése és a tényeket nagystílűen ignoráló, zsigeri hárítás bevett szokás az ágazatban – érthető hát, hogy sokakat meglepett a Turtle Rock Studios egyik designerének kitárulkozása. Mivel Matt Colville teljesen nyíltan beszélt arról, hogy ő és társai az első perctől fogva tisztán látták, hogy ez Evolve nem fogja beváltani a hozzá fűzött vérmes-vehemens reményeket. Elmondása szerint a Counter-Strike: Source-szal és a Left 4 Dead-del berobbanó gárda specialistái eleve nem is nagyon óhajtottak az aszimmetrikus multiplayer ingoványos terepére tévedni. Ám mert az egy rejtélyes planéta felfedezésére építő, kooperatív tervezetük senkit sem hozott lázba, belementek egy borzasztó kompromisszumba, és kisvártatva ráébredtek, hogy anno teljes joggal tartottak ettől a zsánertől. Hiszen akárhogy is igyekeztek, sehogy sem leltek megoldást a vadászok és a fokozatosan egyre veszélyesebb kreatúra különbségeinek kiegyensúlyozására. Vagyis pont a fő húzóelem muzsikált gyengén. De az is bevert egy marék szöget dédelgetett ötletük koporsójába, hogy az igazán cimboráinkkal élvezhető művet teljes áron kínálták, holott a készítők inkább a free-to-play modellért kardoskodtak. Igaz, ez a vágyuk az Evolve: Stage 2 debütálásával teljesült, ám a Steam Charts statisztikáit elnézve ez sem mentette meg a koncepciót.
Miközben vitathatatlan, hogy a Mass Effect 3 lezárása méltatlan a trilógiához, Shepard kapitány kalandjai okkal nemesedtek klasszikussá. Ennek tükrében nem csoda, hogy sokan féltek attól, hogy az egy idegen galaxisban érvényesülni próbáló emberiség hányattatásai körül forgó Andromeda nem fog felérni elődjéhez. Ráadásul gyanújukat tovább táplálta, hogy nem az edmontoni sztárcsapat, hanem a messze nem olyan jó reputációjú montrealiak vágtak bele a folytatásba. Ahogy az sem tűnt kedvező ómennek, hogy a háttérből dirigáló EA-nál ragaszkodtak ahhoz, hogy az új felvonást a teljesen más jellegű alkotásokhoz kitalált Frostbite-motor hajtsa. Persze, az örök optimisták önmérsékletre intették a panaszkodókat, de sajnos gyorsan kiderült, hogy a napot nyugtával dicsérő, óvatos duhajok ítélték meg reálisan a helyzetet. Az internetet elárasztották a nem szándékos paródia iskolapéldájává avanzsáló, ijesztően mesterkélt mimika mélypontjait kipellengérező videók. Ám a gyengécske sztori, és a feledhető sablon-figurák is megkapták a magukét a feldühödött tömegtől.
Záróakkordként, cikkünk aligha zárhatnánk mással, mint a híres-hírhedt E.T. the Extra-Terrestrial fiaskójával. Az Atari romlottságát megtestesítő program kálváriájának krónikája tömény téboly. Mivel a korszak koronázatlan királyának szombat délelőtti matiné-rajzfilmbe illően kapzsi illetékesei egyszerűen abból indultak ki, hogy a Spielberg remeke nyújtotta vonzerő bőven elég a sikerhez. Ezért Howard Scott Warshaw csak öt kurta hetet kapott a végleges verzió tető alá hozatalára. Ez egy klónjátéknál ha szűkösen is, de elég lett volna, viszont a férfi mellőzni akarta a megszokott formulákat, hogy egy izgalmas és komplex kuriózummal örvendeztethesse meg a közönséget. Azonban az irreális határidő az éra technológiai limitációi miatt az eredmény nem lehetett kétséges. Bár a monoton és repetitív audiovizuális terrortámadásból másfél millió kópia talált gazdára, ez messze alatta maradt a várakozásoknak. Ez súlyos csapásnak bizonyult, és a bajokat tetézte, hogy az aranyáron mért rettenetet a karácsonyi szezon sztárjának szánták, így az rengeteg család ünnepét tette tönkre. A hajmeresztően drágán kínált, és konstans minőségproblémáktól szenvedő kínálattól megcsömörlött vásárlók reakciója nem sokat váratott magára. A nem is oly rég bomba üzletnek elkönyvelt konzolpiac 1983-ban lényegében összeomlott Észak-Amerikában, maga alá temetve az ipar főbb szereplőit. Ez pedig kikövezte az utat a szektort hosszú esztendőkön át versenytárs nélkül uraló japánoknak, és alapjaiban formálta át a szcéna képét.
