1. oldal

„Ne nézz rájuk, különben gyanút fognak” ‒ suttogja Rie Henriksen neurológus, miközben kutatótársával, Dominic Wright evolúciós biológussal egy csapatnyi csirke becserkészésével próbálkozik egy hawaii parkolóban, nem messze a Kauai szigetén található Opaekaa-vízeséstől. Ahogy az alábbi képsoron is látszik, kísérleteik nem mindig zárulnak sikerrel, ez azonban nem szegi a kutatók kedvét abban, hogy a helyi élővilág legérdekesebb állatait tanulmányozzák.

Kauai szigete tele van elvadult tyúkokkal, vagyis olyan szárnyasokkal, amelyek mind a helyi lakosság által tartott házityúkokkal, mind a Hawaiira több száz évvel ezelőtt behozott ősibb fajtával rokonságban állnak. Ezek a modern hibridek a sziget csaknem minden pontján megtalálhatók az őserdőtől kezdve a KFC parkolójáig. Mára a helyi kultúra részét képezik, és Kauai emberi lakói egyszerre rajonganak értük és utálják őket. Akad azonban egy csoportja a szigeten tartózkodóknak, akik feltétel nélkül imádják a különös szárnyasokat: az ide utazó biológusokról van szó, akik azt tanulmányozzák az állatokon, hogy mi történik, ha egy korábban háziasított faj elvadul.

A háziasítás során az állatok genetikai állománya úgy változik meg, hogy azok az emberi környezetben boldoguljanak jól. A vadonbeli túlélést biztosító tulajdonságok gyakran feláldozódnak az emberi érdekek oltárán, hiszen a tyúkok esetében például már nem az lesz a fontos, hogy meg tudják védeni magukat a ragadozók ellen (arra ott a kerítés, meg a kutya), hanem hogy gyorsan és nagyra nőjenek, sok tojást tojjanak, és ha lehet, ne szökjenek meg állandóan gazdáiktól.

Az elvadulás folyamata a felszínen a háziasítás megfordításának tűnik, de a közelebbi vizsgálat feltárja, hogy Kauai csirkéi nem egyszerűen „visszafejlődnek” egy korábbi állapotba, hanem valami más, korábban nem létező jön létre belőlük. A madarak visszanyerik néhány ősi vonásukat, de az emberek által kiválasztott jellegekből is megőriznek néhányat. A tyúkok vizsgálatával a szakértők arra a kérdésre keresnek választ, hogy a környezet nyomására hogyan változik meg a háziasított állatok génállománya, illetve hogy a háziasított, illetve az elvadult állatok hogyan hatnak az őshonos élővilágra.

A madarak elődeit polinéz hajósok hoztáka hawaii szigetekre körülbelül ezer évvel ezelőtt. A telepesek mindent magukkal hoztak, amiről úgy gondolták, hogy szükségük lesz rá, így nekik köszönhető, hogy a taró, az édesburgonya, a kókuszpálma, a kutya, a sertés és a már említett tyúkok átjutottak a Csendes-óceánon. Ezek a korai csirkék vélhetően nem sokban hasonlítottak azokra az állatokra, amelyek napjainkban a világ fehérjeszükségleteinek egy jelentős részét szolgáltatják. A régészeti és genetikai bizonyítékok alapján inkább a házityúk ősének tekintett bankivatyúkra hajaztak, amely ma is nagy létszámban él Ázsia délkeleti területeinek erdőiben.

Mire James Cook 1778-ban partra szállt Kauain, az egykor háziasított polinéz csirkék gyakorlatilag teljesen elvadultak. A madarak szabadon kószáltak az őslakosok falvai között és az erdőkben. Az európai és amerikai telepesek aztán vadállatokat, többek közt mongúzokat importáltak a csirkeprobléma orvoslására, sok más madárfajjal együtt csaknem teljesen kipusztítva a helyi populációt. Az elvadult tyúkok kizárólag Kauain és Niihaun maradtak meg, ahová sosem hoztak be új ragadozókat.

Ami Kauait illeti, az ottani tyúkok virágkorukat élték az elmúlt évtizedekben. Bár a helyi populáció létszámának változásáról nem állnak rendelkezésre pontos adatok, az itt lakók többsége egyöntetűen úgy emlékszik, hogy a nagyobb hurrikánok után (1982-ben és 1992-ben) megugrott az elvadult tyúkok száma. Ez minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a természeti csapások idején nagyszámú modern házityúk szabadult ki a kertekből, és az erdőkbe érve párosodott az elvadult szárnyasokkal.

Amikor Wright és másik kutatótársa, Eben Gering 2013-ban először látogatott el a szigetre, rögtön feltűntnekik, hogy az elvadult tyúkok egy részének polinéz szárnyasokra jellemző sötét tollazatát foltokban fehér tollak tarkítják, ami viszont a házityúkok jellemzője. Ezen túl az is megfigyelték , hogy több vad madárnak is sárga a lába, holott a bankivatyúkok végtagjai szürkék, ugyanakkor a kakasok egy részének hangja kísértetiesen hasonlít a házityúkokat jellemző kukorékolásra, a bankivatyúkok rövid kiáltásai helyett.

2. oldal

Egy 23 tyúkon elvégzett genetikai vizsgálat aztán azt is feltárta, hogy az elvadult tyúkok a genom szintjén is sok dolgot vettek át a házityúkoktól. A madarak sejtmagi génállománya kétfajta szárnyas, a házityúk és a bankivatyúk fura keverékének tűnik, a mitokondriális genom ugyanakkor egyértelműen a házityúkoktól ered. A szakértők egy egyelőre nem publikált kutatásuk során olyan DNS-szakaszokat kerestek az elvadult állatok genomjában, amelyek nagyrészt egyöntetűen vannak jelen a teljes populációban.

Az ilyen gének azt sugallják, hogy az adott génváltozat a közelmúltban vált általánossá a népességben, mivel hordozása valamilyen előnnyel jár. Ha az elvadulás a háziasítás megfordításaként működne, ezek az egységes génváltozatok azokra a DNS-szakaszokra esnének, amelyek a házityúk és a bankivatyúk genomjában eltérnek. A szakértők ehelyett úgy találták, hogy Kauai csirkéinek legújabb génváltozatainak semmi köze a háziasításhoz köthető génekhez.

Sok esetekben persze a polinéz csirkék által hordozott génváltozatok segítik az elvadult hibrideket az erdei élethez való alkalmazkodásban. A modern házityúk például nem kotlik hosszasan saját tojásain, mivel így könnyebb azokat begyűjteni. A vadonban azonban a tojásokat nagyon veszélyes őrizetlenül hagyni, és Wright kutatócsoportja igazolta, hogy az elvadult állatok az új szituációhoz alkalmazkodva a bankivatyúkok kotló viselkedéséhez köthető génváltozatokat hordozzák.

Vannak azonban olyan génvariánsok is, amelyek a háziasított szárnyasoktól erednek, mégis hasznosak az elvadult hibrideknek, így elterjedtek a populációban. Ilyenek például az az allélok, amelyek a nagyobb testmérethez, illetve a fokozott szaporodóképességhez köthetők. Ezek jelen vannak a hibridekben, bár azok átlagos felnőttkori testtömege fele annyit teszi, mint egy húsáért tenyésztett egyhónapos csirke tömege.

Wright és társai a sikeres becserkészések után az állatok szerveit is megvizsgálják. Ezen vizsgálatok során többek közt azt igyekeznek kideríteni, hogyan változik meg a hibridek agya. A házityúkok és a bankivatyúkok agya jelentősen eltér, az előbbieké jóval kisebb méretű és máshogy is szerveződik. A háziasított állatokban például nagyon visszafejlődött a vizuális központ. De ugyanígy nagy különbségek vannak a szaporodórendszerben is. A házityúkok gyakran naponta tojnak, a vadonban viszont ugyanezt nem engedhetik meg maguknak az állatok, hiszen pótolniuk kell a tojásokba beépített ásványi anyagokat, amelynek forrását saját csontjaik jelentik. A hibridek a csontok és a petefészkek vizsgálata alapján átálltak a szezonális szaporodásra.

Az elvadulás folyamata sokkal kevésbé vizsgált jelenség, mint a háziasításé, amely már Charles Darwin A fajok eredete című művében is egész fejezetet kapott. Pedig a háziasított és a vad génváltozatok cseréje a háziasítás kezdete óta időről időre megtörténik. A Külső-Hebridák egyik szigetén 4000 éve éldegél egy elvadult birkapopuláció, amelynek tagjai 150 évvel ezelőtt a modern házijuhoktól kölcsönözteknéhány allélt, hogy megváltoztassák szőrük színét.

Egy 2009-es tanulmányeredményei szerint a Yellowstone Nemzeti Park egyes farkasai olyan, kutyáktól eredeztethető génváltozatokat hordoznak, amelyeknek köszönhetően sötétebbé vált bundájuk, feltehetően azért, mert így jobban el tudnak rejtőzni az erdei környezetben. „Azt hihetnénk, hogy azok a gének, amelyek az állattenyésztés és a házkörüli élet során hasznosak, nem lesznek értékesek a vadonban, de ez nem feltétlenül van így” ‒ mondja Jonathan Losos, a Harvard evolúciós biológusa.

Számos olyan tendencia fedezhető fel persze az elvadulás során, amely valóban a háziasítás megfordításának tűnik, viszont ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy ezek esetében is másról van szó. A legtöbb háziasított állat testméretéhez képest kisebb aggyal rendelkezik, mint vadon élő rokonai. A vizuális ingereket, hangokat és szagokat feldolgozó régiók jellemzően erősen visszafejlődnek, ami valószínűleg azért alakult így, mert az ember úgy tenyésztette a körülötte lévő állatokat, hogy azok minél engedelmesebbek legyenek, és ne ijessze meg őket minden apróság.

3. oldal

A Szardínián élő elvadult sertések háziasított társaikhoz képest nagy aggyal bírnak, és szaglóközpontjukban különösen sok neuron található. Ezek az állatok ugyanakkor nem rendelkeznek vad elődeikhez hasonló szaglással, mivel idegsejtjeikben nem fejeződik ki az a fehérje, amely ezt lehetővé tenné. Az elvadult kutyák, macskák és más állatok esetében szintén több esetben megfigyelték, hogy ezek érzékelésben és más tulajdonságaikban is elmaradnak vad elődeiktől, és továbbra is erősen az emberi jelenléthez kötődik életmódjuk, mondja Melinda Zeder, a Smithsonian Intézet archeológusa. A kóbor kutyák falkáiban például nyoma sincs annak a komplex hierarchiának, ami a farkasokat olyan sikeres vadászokká teszi.

Ami Kauai hibrid csirkéit illeti, ezek a helyi lakosság szemében érdekes helyet foglalnak az őshonos növény- és állatvilág tagjai és a rettegett invazív fajok között. Ahogy Gering mondja, a jelenség nagyon bonyolult, mert bár a polinéz tyúkok nem voltak részei az ősi ökoszisztémának, sokkal régebb óta vannak jelen a szigeten, mint a modern házityúkok. A madarak ugyanakkor jelentős károkat okoznak a gazdáknak, ment rendre kikaparják a fiatal fák gyökereit, elpusztítva a növényeket. Az állatokhoz való ambivalens hozzáállást kiválóan jellemzi, hogy aktuális pozitív vagy negatív megítélésük attól függ, hogy hol bukkannak fel. Az erdőkben félig-meddig hivatalos védelmet élveznek, ha viszont bemerészkednek a lakott területekre, a helyiek szabadon levadászhatják őket.

A sziget csirkepopulációja jelenleg virágzik, de ez bármikor megváltozhat, ha új ragadozók érkeznek a földdarabra, vagy az illetékesek úgy döntenek, hogy elegük van az állatokból. Gering és kollégái még ezt megelőzően szeretnék azonban kideríteni, hogy milyen szerepet töltenek be az állatok a helyi ökoszisztémában, például hogy mit esznek, hogyan változtatták meg a sziget képét.

Kauai hibrid csirkéi nem az egyetlen állatcsoport a bolygón, amely félúton kötött ki az őshonos és az idegen között. Amikor a 19. század végén a kutatók először írták le a mongol sztyeppéken élő Przsevalszkij-lovakat, a szakértők azt hitték, hogy a Föld utolsó vadló-populációját találták meg. Egy 2015-ös genetikai elemzés tanúsága szerint azonban a mára megmaradt nagyjából 2100 állat jelentős mennyiségű olyan génváltozatot hordoz, amely háziasított lovaktól ered.

Egyes állatvédők úgy vélik, hogy a háziasított állatok és vadon élő társaik közötti génáramlás „beszennyezi” az ősi génállományokat. Ennek kapcsán ugyanakkor az a kérdés is felmerülhet, hogy mi tesz sikeressé egy vadon élő fajt napjainkban, amikor az emberi tevékenység a bolygó minden részén érezteti hatását. Lehetséges, hogy a legjobb módot az alkalmazkodásra és a túlélésre éppen a háziasításnak köszönhetően elterjedt génváltozatok jelentik.

A háziasított és a vad közötti határvonal tehát nagyon elmosódott. Kauai hibrid tyúkjai kifejezetten kedvelik azokat a helyeket, ahol gyakran megfordulnak az erdei kirándulók. Aki leül piknikezni, rövidesen egy nagy csapat madárral lesz körülvéve, és a tyúkok árgus szemekkel figyelik a lehullott falatokat. Ha azonban valaki megpróbálja elkapni valamelyik madarat, az egész csapat pillanatok alatt eltűnik a sűrű aljnövényzetben. Olyan gyorsan fel tudnak szívódni, hogy hasonlóra egy házityúk sosem lenne képes.

A sziget nemzeti parki részeinek felügyelői ugyanakkor azt kérik a látogatóktól, hogy ne etessék a tyúkokat. Az illetékesek azt remélik, hogy így csökkenthető lehet a populáció létszáma, és az állatok emberektől való függése is. Ez a fajta „elvadítási” törekvés kétségkívül barátságosabb mód a tyúkok létszámának kontrollálására, mint azok módszeres irtása, ugyanakkor kétséges, hogy mennyire lesz sikeres. A hibrid csirkék ugyanis jelenleg egy olyan ökológiai fülkét foglalnak el, amely vad elődeik idején még nem létezett. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy érdekükben áll teljesen elvadulni, ha egyszer mostani életmódjukkal sokkal jobban boldogulnak. Wright ráadásul azon a véleményen van, hogy ha a sziget tyúkjait hosszú időre elszeparálnák az emberektől, akkor sem a bankivatyúkokhoz hasonló szárnyasokat kapnának eredményül, hanem olyan állatokat, amelyek szintén vadak (bármit jelentsen is ez a szó), de egészen másként vadak, mint ázsiai őseik voltak.