A gaboni vipera alapvetően békés állat, tényleg csak akkor támad, ha alaposan provokálják, és nyugodt körülmények között ugyanolyan szabadon meg lehet közelíteni, simogatni, emelgetni, mint a nem mérges fajok némelyikét. A jó hírek viszont ezzel véget is érnek, az afrikai őserdeiben, illetve a szavannán honos faj ugyanis igen hatékony arzenállal rendelkezik: méregfogainak hossza az öt centimétert is elérheti, és minden más kígyónál nagyobb méregmirigyekkel rendelkezik, amelyek vérhígító hatású toxinokat termelnek, illetve szívmegállást is okozhatnak.

Mindezen túl a gaboni vipera az állatvilág leghatékonyabb rejtőzködői közé tartozik, amelyet több különböző eszközzel ér el. Az állat feje felülről tekintve úgy néz ki, mint egy száraz levél, másfél méter hosszú testét pedig téglalapokból és homokóraszerű formákból összeálló, krémszínű, sárga, barna és fekete mintázat borítja, amely tökéletesen beleolvad az erdő levelekkel teleszórt talajába.

Marlene Spinner, a Kieli Egyetem kutatója közelebbről is megvizsgálta a mintázat hatékonyságának titkát, és rájött, hogy mi lehet az egyik jelentős oka annak, hogy a gaboni vipera olyan tökéletesen képes elrejtőzni a szemünk elől. Az állat testén található fekete foltok nem egyszerűen feketék, hanem ultrafeketék: olyan szinten közelítik meg a tökéletes fekete színt, hogy szinte semmi fény nem verődik vissza róluk.

A foltok bársonyos textúrája pedig minden irányból egyforma színhatást kelt, matt felületük pedig még hatékonyabbá teszi őket. A fekete minták területén a felület egészen más szerkezetet mutat, mint a többi részen. Mindezek együttes hatására az állat testének körvonalai elmosódottnak, bizonytalannak tűnnek, így lesz még jobb a kamuflázs.

Spinner elektronmikroszkóppal vizsgálta meg a kígyó pikkelyeit, és megállapította, hogy a fekete részeken valóban más a felszín szerkezete. A fekete szín nem pusztán sötét pigmentek eredménye, hanem egyben strukturális hatás is: a fekete pikkelyek felszínének minden négyzetmilliméterét nagyjából 1900 darab, 30 mikrométer magas kiemelkedés borítja. Még közelebbről szemügyre véve a felületet, kiderült, hogy ezeket a kis „hegyormokat” még kisebb kiemelkedések bonyolult hálózata borítja, amelyek az emberi ujjlenyomathoz hasonlatos mintázatba állnak össze, és maguk is további apró elemekre bonthatók. Amikor fény éri ezt a felületet, a beeső sugár addig verődik oda-vissza az apró felszíni egyetlenségekről, amíg a sötét színű pigmentek szinte teljesen el nem nyelik azt. Végeredményben a beérkező fény kevesebb mint 11 százaléka verődik vissza a környezet felé a sötét foltokról.

Bár más kígyók esetében eddig még nem figyeltek meg hasonló nanotrükköt, egy lepkefaj, a Papilio ulysses szárnyainak ultrafekete szegélye egy nagyon hasonló felületi mintázat eredménye: a nanoméretű kiemelkedések maguk is kisebb egyenetlenségekkel borítottak, amelyek még kisebb felületi mintákból épülnek fel.

Spinner szerint ez a fajta módszer hasznosítható lehetne olyan területeken, ahol minél több fény elnyelése a cél, például a napelemek felületének kialakításakor. És bár már készítettünk olyan mesterséges anyagokat, amelyek még a vipera pikkelyeinél is feketébbek – a jelenlegi rekorder egy szén nanoszálak szövedékével borított felület, amely mindössze a beeső fény 0,045 százalékát veri vissza −, ezek egyike sem képes olyan fizikai igénybevétel elviselésére, amellyel a gaboni vipera pikkelyei az erdő talaján kúszva szembesülnek.