Egyes középkorú csillagok korukat meghazudtolva olyan szeszélyesen viselkednek, mintha újraélnék ifjúkorukat, és Napunk átlagosnak nevezhető flerjeinél több ezerszer nagyobb kitöréseket produkálnak, legalábbis erre a következtetésre jutott a kérdéssel széles körben először foglalkozó kutatás.
A napkitöréseket a korona mágneses terében fellépő instabilitás okozza, ennek következtében a térszerkezet hirtelen megváltozik, jelentős energia szabadul fel, és a mágneses erők kiegyensúlyozatlansága miatt az anyag egy része kidobódik. A legjelentősebb ilyen esemény, amelyről megfigyelési adataink is vannak, 1859. szeptember elsején következett be. A hirtelen fényesedést elsőként észlelő brit csillagászról elnevezett Carrington-esemény alaposan megzavarta a Föld mágneses terét, a sarki fény a trópusokról is látható volt, a kor távolsági kommunikációs hálózatát jelentő a telegráfokat le kellett kapcsolni, és még áramforrásukról leválasztva is folyamatosan szikráztak. Szinte elképzelhetetlen milyen károkat okozna manapság egy ilyen erősségű kitörés.
Ennél nagyobb kitöréseket is megfigyeltek azonban, a Carrington-esemény során távozó energia 10 milliószorosa szabadul fel időnként ki egyes távoli csillagokból. Ezek az észlelések azonban mostanáig csak véletlenszerűek voltak, amikor egy-egy, az eget figyelő műhold, űrbéli vagy földi távcső éppen elkapta a jelenséget.
Ezen változtatott a Kepler-űrtávcső üzembe helyezése, amely 2009 óta az égbolt ugyanazon terültét figyeli folyamatosan. Fő feladata a csillagok fényességingadozásainak rögzítése, és ezek alapján exobolygók felfedezése. A fényesség vizsgálata során természetesen a jelentősebb csillagkitörések adatai is rögzítésre kerültek, így végre elegendő adattal rendelkeztek a kutatók a jelenség átfogóbb vizsgálatához.
Az első elemzést a Kiotói Egyetem munkatársai végezték el azokon az adatokon, amelyeket 2009-ben 120 nap alatt rögzített az űrtávcső. Ez alatt az idő alatt az észlelt 83 ezer Nap-típusú csillag közül 148 (0,2%) produkált „szuperflereket”, vagyis olyan kitöréseket, melyek intenzitása legalább tízszerese volt a Carrington-eseményének.
A megfigyelt 365 szuperfler nagy része olyan csillagokból indult ki, amelyek forgási periódusa tíz napnál rövidebb. Ez várható is volt, hiszen a gyorsan forgó, többnyire fiatal csillagok több mágneses energiával és kiegyensúlyozatlanabb mágneses térrel bírnak, mivel az ionizált gázok áramlása mágneses mezőket generál.
Érdekes módon azonban a szuperflerek negyede lassabban forgó, nagyjából egy hónap periódusú csillagokból származott, melyek nagyon hasonlítanak a Napra. De hogyan képződhetnek szuperflerek egy alapvetően kiegyensúlyozott mágneses térrel rendelkező csillagon? A kutatók szerint elképzelhető, hogy közeli pályán keringő Jupiter-típusú bolygók állnak a háttérben. Egy kisebb flernél a mágneses erővonalak egy napfoltból indulnak ki és a vele ellenkező polaritású másik napfoltig ívelnek, és az ív mentén áramlik az anyag. Ha azonban a közelben kering egy nagyméretű és jelentős mágneses térrel rendelkező bolygó, akkor elképzelhető, hogy a mágneses ív végpontja „átugrik” a bolygóra. Az így keletkező híd aztán egyre közelebb vonzza a csillaghoz a bolygót, majd az ív összeomlásakor nagy energiák szabadulnának fel óriási kitörés formájában.
A fantáziadús elmélettel egyetlen aprócska probléma van: a Kepler megfigyelései egyik szuperflereket eregető csillag esetében sem észleltek közeli pályán keringő Jupiter-típusú bolygót, így kevéssé valószínű, hogy ezek állnának a kitörések hátterében. Esélyesebb az az elképzelés, miszerint a lassan forgó csillagok hosszabb idő alatt felhalmozzák a mágneses energiát, és egyetlen, gigantikus kitörés formájában eresztik szabadjára. Hogy ez miért és hogyan történik, azt egyelőre nem lehet tudni.
Meglehetősen valószínűtlen azonban, hogy a Nap a közeljövőben ilyen méretű kitörést produkáljon, vélik a kutatók. A statisztikai esélytelenségen kívül a másik jó hír, hogy szuperflerre készülő csillagokon sokkal nagyobb napfoltok észlelhetők a Napon megszokottaknál. Pár milliárd évvel ezelőtt azonban még más lehetett a helyzet. Ifjúkorában központi csillagunk még valószínűleg sokkal gyorsabban, pár napos periódussal forgott, és könnyen elképzelhető, hogy viszonylag gyakran történetek rajta szuperflerek.
