Ha szokatlan méretű csillagokról van szó, vannak törpék, óriások és szuperóriások. És vannak a hiperóriások, amelyek még az utóbbi kategóriánál is nagyobb méretűek és rövidebb életűek. Életük vége felé ráadásul hajlamosak gigantikus kitöréseket produkálni, a távozó anyagfelhő pedig drasztikus változásokat okozhat látszólagos fényességükben.
Erről rögtön eszünkbe juthat a Betelgeuse, amely az utóbbi két évben jelentős és rejtélyes fényváltozásokon ment át. Erre még visszatérünk, de először a VY Canis Majoris nevű csillagról kell szót ejtenünk. A gigantikus hiperóriás 4000 fényévnyire található a Nagy Kutya csillagképben, az Orion közelében. A csillag annyira fel van puffadva, hogy átmérője meghaladj a 2 milliárd kilométert. Összevetésképpen a Nap átmérője 1,4 millió kilométer, és ha a VY Canis Majoris a Naprendszer közepén lenne, majdnem a Szaturnusz pályáig terpeszkedne.
Az ennyire óriási csillagok nem húzzák sokáig, pár millió év alatt tartalékaik végére érnek, és menet közben annyira sok energiát bocsátanak ki, hogy rendszeresen ledobják külső rétegeiket: a belső sugárzás olyan intenzív, hogy letolja a külső részek anyagát. A VY Canis Majoris például valószínűleg 40 naptömeggel kezdte pályafutását, de ebből mára csak durván a fele maradt meg.
A csillaggal kapcsolatos észlelések szerint az égitest sokkal több infravörös fényt bocsát ki, mint ami általában jellemző az ilyen méretű objektumokra. Ez azt jelzi, hogy körülötte tetemes mennyiségű por van, amely a csillagfény hatására felmelegszik és maga is sugároz. A környező porfelhőről készült nagyfelbontású felvételek ráadásul komplex struktúrákat, csomókat, íveket és diffúz részeket jeleznek ebben. A Hubble révén pedig nemrégiben azt is sikerült lemérni, hogy a por egyes részei milyen sebességgel mozognak.
A csomók és ívek az észlelési adatok szerint több ezer kilométeres sebességgel távolodnak a csillagtól. Aktuális sebességük és a központi égitesttől való távolságuk alapján azt is modellezték a szakértők, hogy mikor bocsátotta ki ezeket a VY Canis Majoris. Az eredmények szerint a sűrűbb porrészek közt vannak 70, 120, 200 és 250 évesek is.
Amikor ez kiderült, a szakértők elkezdték átvizsgálni a csillaggal kapcsolatos korábbi észlelési adatokat, és úgy találták, hogy ezek a porkibocsátások egybeesnek a csillag intenzív fényváltozási időszakaival, amikor az égitest jelentősen elhalványult, majd újra kifényesedett. Ami megerősíti, hogy a porfelhőket a csillag pöfögte ki magából, majd ezek a Föld és a csillag közé kerülve ideiglenesen elhalványították az óriási égitestet. Az utolsó nagy kitörés az 1800-as évek végén volt, ennek nyomán a csillag jelentősen elhalványult. Bár korábban szabad szemmel is látható volt, a kitörés után már csak távcsővel volt észlelhető, és korábbi fényességét azóta sem nyerte vissza teljesen.
Mindez azért is érdekes lehet, mert a közelmúltban egy másik ismert csillag, a Betelgeuse is hasonló elhalványuláson esett át. Az égitest 2019 második felében kezdett halványulni, és fényessége pár hónap alatt az eredeti felére csökkent. A csillagászok máig nem tudják biztosan, hogy mi történhetett a vörös szuperóriással: az egyik népszerű teória, hogy hőmérsékletváltozás okozta a jelenséget, a másik pedig, hogy a VY Canis Majorishoz hasonló egy nagy porfelhőt bocsátott ki az égitest. A hiperóriás viselkedését véve alapul ez utóbbi tűnik a valószínűbbnek, hiszen a Betelgeuse kapcsán is tudjuk, hogy tetemes mennyiségű por veszi körül, és időnként nagy csomókban dobja le magáról az anyagot.
A két csillag között persze vannak alapvető eltérések, például hogy a Betelgeuse egy szabályos változócsillag, amely – vélhetően a porfelhőktől függetlenül – egyébként is rendszeresen változtatja fényességét. A VY Canis Majoris ezzel szemben szabálytalanul változik, és valószínűleg alapvetően más folyamatok miatt, mint a Betelgeuse – talán az legutóbbi, váratlan halványodást kivéve. De a hiperóriás kapcsán tett friss megfigyelések mindenképpen érdekesnek tűnnek a Betelgeuse kapcsán is.
A hasonló óriáscsillagok azért is rendkívül izgalmasak, mert kulcsszerepet játszanak a galaktikus evolúcióban. Magjukban nehéz elemek keletkeznek, amelyeket életük végén szétszórnak a kozmikus környéken, hogy azokból később új csillagok, bolygók és élőlények épüljenek. Gondoljunk csak bele: a vérünkben keringő vas például egykor egy olyan csillag magjában képződött, mint a VY Canis Majoris.
