A párizsi Langevin Intézet kutatói szilikon olajat ráztak másodpercenként 100-as frekvenciával. Az így keltett nyomáshullámok a folyadékban lévő légbuborékokat mozgásra késztették, mégpedig olyan módon, hogy ha a buborékok elég nagyok voltak, azokból egy önálló, egybefüggő réteg alakult ki a folyadékon belül, egy különös, lebegő tócsát eredményezve a rendszer tetején.
Amikor Emmanuel Fort és kollégái apró gyöngyöket szórtak ezekre a lebegő folyadékrétegekre, azt tapasztalták, hogy ezek nem feltétlenül esnek keresztül a tócsán és a légrétegen, hogy a tartály aljára süllyedjenek, hanem egyesek közülük megülnek a lebegő réteg alján.
Fort elmondása szerint először csak eljátszottak az elrendezéssel, anélkül, hogy azon tűnődtek volna, milyen gyakorlati haszna lehet a megfigyeléseknek. A kísérletek során aztán lassan kirajzolódott, hogy a tartály megfelelő rázása nyomán a tócsa alsó széle stabilizálódik, és minden esetlegesen kiválni kezdő csepp „visszarezeg” a felső rétegbe. Ez a hatás pedig ahhoz is elég volt, hogy más objektumokat, például apró játékhajókat is megtartson a tócsa felszínén. A kutatók a lebegő réteg tetején és alján is sikerrel „úsztattak” apróbb tárgyakat.
A tartályban nagyjából fél liter szilikon olajat, illetve glicerint sikerült lebegtetni, de Frot elmondása szerint nagyobb tárolóban és nagyobb mértékű rázás esetén bármilyen mennyiségű folyadék a levegőbe emelhető lehet. A skálázhatóságnak elvileg nincs határa, amíg a folyadék kellően sűrű, így megfelelő méretek esetén akár fejjel lefelé úszni is lehetne a lebegő réteg alján. Persze ehhez egy mézhez hasonló viszkozitású folyadékban kellene úsznunk, ami önmagában is érdekes lenne, mondja Fort.
A módszernek ráadásul a szórakoztató kísérleteken túl gyakorlati haszna is lehet, elsősorban olyan területeken, ahol szilárd objektumokat kell folyadékokból kiválogatni vagy ezeken folyadékban szállítani, például a bányászat vagy a szennyvizek tisztítása során, mondja a szakértő.
