Mindössze pár száz éves lehet az egyik legritkább halfaj

A C. diabolis a Death Valley egyik felszín alatti tavában él, és a szakértők mostanáig nem értették, hogyan nem halt még ki egy ennyire kislétszámú populáció.

Mindössze pár száz éves lehet az egyik legritkább halfaj

Bár első hallásra meglepőnek tűnhet, hogy a nevadai sivatag egy ritka és különleges halfajnak ad otthont, a Death Valley Nemzeti Park egyik földalatti tavában él egy ikrázó fogasponty faj (Cyprinodon diabolis), amely egyedül ezen az élőhelyen őshonos. Az ezüstös-kékes piciny halak a Devil's Hole 32 °C-os vizében éldegélnek, ahol a legtöbb halfaj tagjai elpusztulnának. A tavat egy hasadék köti össze a külvilággal, ez a bejárat azonban az év két hónapjában nem kap közvetlen napfényt.

A szakértők sokáig úgy vélték, hogy a szélsőséges körülményekhez alkalmazkodott halpopuláció abból az időből maradt vissza, amikor 10‒20 ezer évvel ezelőtt a Death Valley még egy virágzó, termékeny oázis volt. Egy most megjelent tanulmány azonban gyökeresen más képet fest a halak múltjával kapcsolatban, hiszen szerzői azt állítják, hogy az állatok mindössze 105‒830 éve kolonizálták a föld alatti tavat, példátlanul gyorsan adaptálódva új körülményeikhez.

Az Észak-Karolinai Egyetem kutatóinak genetikai elemzésen nyugvó friss korbecslése tehát különösen izgalmassá teszi ezt a halfajt, és az új eredmény azt a kérdést is felveti, hogyan kerülhettek jelenlegi élőhelyükre az állatok. Egy korábbi elmélet szerint a fogaspontyok egy nedvesebb időszakban érkezhettek meg a régióba, amikor azt még tavak, folyók és patakok kötötték össze távolabbi vidékekkel. Amikor ezek a felszíni vizek eltűntek, a halak csapdába estek azon tavacskákban, amelyeket a még létező források tápláltak. Innentől kezdve az elszigetelt populációk fejlődése különvált, ahogy azok adaptálódni kezdtek sajátos élőhelyeikhez. Amikor nagy ritkán újra nedvesebb időszakok következtek be, a populációk keveredtek egymással, majd újra elszigetelődtek.

Cyprinodon diabolis

A Devil's Hole különösen izolált élőhely, és a benne lakó halak száma is igen alacsony. A tavat az 1970-es évek óta tartják szemmel a szakértők, azóta a populáció létszáma 35‒548 között ingadozott. A kutatók ebből kiindulva nem is igazán értik, hogyan létezhet még mindig a halfaj, mivel a hasonlóan elszigetelten létező, alacsony létszámú populációk általában rövid idő alatt túlzottan belterjessé válnak és kihalnak.

Felmerült tehát annak lehetősége, hogy a halfaj esetleg fiatalabb a korábban véltnél, és ezért létezhet napjaikban. A rejtély megfejtése érdekében a kutatók 56 fogasponty összesen 13 ezer DNS-szakaszát szekvenáltáka Death Valley különböző felszín alatti tavaiban élő halak közül. Az adatok segítségével felvázolták a Devil's Hole-t lakó C. diabolis családfáját. Az elemzésekből az derült ki, hogy a korábbi feltevésekkel ellentétben a fogaspontyok nem évmilliókkal ezelőtt, hanem mindössze 10 ezer éve, az utolsó nagy áradások idején telepedtek meg a régióban. Ami pedig a C. diabolist illeti, ezen halfaj ősei pedig kevesebb mint ezer éve rekedtek meg mostani tavacskájukban.

A faj vártnál fiatalabb voltát az utóbbi években megjelent több kisebb tanulmány is alátámasztja. A korábbi különválást sejtő kutatókat elsődlegesen az zavarhatta meg, hogy a C. diabolis nagyon különbözik legközelebbi rokonaitól. Sokkal kisebb ezeknél, kevésbé agresszív, nagyobb szemekkel és sötétebb pikkelyekkel rendelkezik, és nincsenek hasúszói, amelyek pedig minden más sivataglakó fogaspontyon megtalálhatók. Ha a szakértők genetikai adatokon nyugvó számítsa helyes, a halakban mindezen eltérések kevesebb mint ezer év alatt alakultak ki.

A Devil's Hole bejárata

Christopher Martin vezető kutató szerint a rendkívül gyors evolúció az élőhelynek köszönhető, amely a legszélsőségesebb helyek egyike, amelyet halak laknak a Földön. A C. diabolis egyedei egy néhány méter széles párkányra rakják le ikráikat a tóban, és a táplálék is igen szűkös élőhelyükön. Egy ilyen különleges környezetben nagy nyomás nehezedhetett a faj elődeire, hogy gyorsan változzanak. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy azt egyelőre nem minden esetben derítették fel a szakértők, hogy az egyes változásokból pontosan hogyan profitálnak az állatok.

Az új idővonallal kapcsolatban akad egy másik probléma is: az elmúlt évezredekben nem volt nagyobb áradás a régióban, így a halak szinte biztosan nem a víz hátán érkeztek meg a tóba. Martin szerint elképzelhető, hogy az emberek keze lehet a dologban, például az itt élő őslakos amerikaiak telepítették át a halakat egyik tóból a másikba. Az is lehetséges ugyanakkor, hogy madarak juttatták el az ikrákat az elszigetelt repedésbe. Hogy mi lesz az alacsony létszámú faj sorsa, azt egyelőre senki sem tudja. Jelenleg úgy tűnik, hogy a piciny populáció helytáll, bár a halak száma az elmúlt években ismeretlen okból elkezdett visszaesni.

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward