A világ talán legősibb ismert lándzsáit neandervölgyiek készítették 300 ezer évvel ezelőtt. A fegyverek 2,1 méter hosszúak, és leginkább egy-egy kihegyezett seprűnyélre emlékeztetnek. A lándzsák az 1990-es években a németországi Schöningenben kerültek elő 35 leölt ló maradványai mellett. A leletegyüttes alapján úgy tűnik, hogy a lándzsákkal felszerelkezett neandervölgyiek nagyon hatékony és erős vadászok voltak.
Gyakorlat teszi a mestert
De mennyivel lehettek erősebbek nálunk? Erre volt kíváncsi Annemieke Milks archeológus, amikor az ősi fegyverek ballisztikai tulajdonságait kezdte vizsgálni. Ennek érdekében egy asztalossal legyártatta a lándzsák másolatait, majd nekilátott olyan embereket keresni, akik a neandervölgyiekhez hasonló ügyességgel képesek elhajítani azokat. Elvégre a modern ember rokonai abból éltek, hogy vadásztak, és napi szinten öltek a lándzsákkal, a ma élő emberek többségének viszont fogalma sincs, hogyan kellene használni egy ilyen fegyvert.
Milks szerint a korábbi vonatkozó kutatások egyik nagy hibája volt, hogy a fegyverek hatóerejét a dobásban tapasztalatlan emberek tesztelték, így nem csoda, hogy az jött ki eredményül, hogy a lándzsákat legfeljebb tízegynéhány méterre lehet elhajítani. A kutató a hitelesebb eredmények érdekében hat gerelyhajítóval teszteltette az ősi lándzsák replikáit. A kísérlet eredményeit 2019-ben publikálta a Scientific Reports oldalain:
a dobásban tapasztalt atléták több mint 24 méterre tudták elhajítani a lándzsákat, amelyek kezdősebessége elérte az 56 km/órát.
A szakértők régóta vitatkoznak azon, hogy az ember ősei és rokonai hogyan vadásztak. Sok kutató azt állította a korábbi vizsgálatok alapján, hogy a neandervölgyi fegyverek egyszerűen túl nehezek voltak ahhoz, hogy hatékonyan lehessen velük célba dobni, így a lándzsákat valószínűleg inkább közelharcban használták az egykor élt emberek, vagyis azokat kézben tartva, közvetlenül szúrták az állatokba. Ez azonban nagyon nagy kockázattal és alacsony szintű nyereséggel járt, ami a kérdéses szakértők szerint szerepet játszhatott az emberfaj kihalásában. Milks kutatásai alapján viszont úgy tűnik, hogy gyakorlott kézben ezek a fegyverek nagyon is alkalmasak voltak a távolról történő vadászatra. A lándzsák kifejezetten jól meg vannak csinálva ahhoz, hogy hajítva használják ezeket.
Atléták és archeológusok
Milks nem az egyetlen kutató, aki élsportolókat vet be az emberi evolúcióval kapcsolatos kérdések megválaszolására. Az utóbbi években több hasonló kutatás is történt, amelyek során futókkal vizsgálták a gyűjtögető életmódot, vagy éppen versenyszerűen evezőkkel a korai gazdálkodók életmódjának intenzitását. A cél mindegyik esetben hasonló: a kutatók arra kíváncsiak, hogy mire lehet képes az emberi test teljesítménye felső határán, hiszen ez információkkal szolgálhat arra vonatkozóan, mire voltak képesek elődeink, akiknek a túlélése múlott ezeken a ma már ritkán űzött tevékenységeken.
A humán atlétikai paleobiológiának nevezett új területben művelői szerint elképesztő lehetőségek rejtőznek az emberi evolúció feltárásával kapcsolatban. Jay Stock, a Cambridge (jelenleg a Nyugat-Ontariói Egyetem) antropológusa nagyjából egy évtizeddel ezelőtt kezdte sportolók csontozatát tanulmányozni azzal a céllal, hogy olyan edzettséghez köthető csontsajátosságokat azonosítson, amelyek az ősi csontokon is felismerhetők.
Azt remélte, hogy ilyen módon feltárhatja, milyen fizikai kihívásokkal járt évezredekkel ezelőtt élni, vagyis mennyi futásra, hajításra és cipekedésre volt szüksége egy átlagembernek az ősidőkben.
Az régóta ismert, hogy az intenzív, ismétlődő tevékenységek a csontok struktúráját is megváltoztatják, így ha kitartóan terheljük egy-egy végtagunkat, annak csontjai vastagabbá, sűrűbbé válnak, és alakjuk is módosul. Mivel a csontok szerkezete a tevékenység jellegétől függően változik, ha tudjuk, hogy milyen tevékenység milyen változást idéz elő, az ősi csontok alapján is megállapítható, hogy ezek milyen jellegű és intenzitású terhelésnek voltak kitéve.
Kemény volt az élet
Stock ezért kezdett sportolókat vizsgálni, korán felismerve, hogy a mai átlagember csontozata nem lesz megfelelő a kontrollok felállítására. Napjaink emberei ugyanis még viszonylag rendszeres sportolás esetén is nagyon keveset mozognak az elődökhöz képest, így csontjaikon nem érvényesülnek eléggé a terhelés milyenségét jelző jegyek. Az atléták viszont évekig gyakorolják ugyanazokat a nagy terhelést jelentő mozgásokat, ráadásul ezt a legtöbbször már gyermekkorban elkezdik, így csontjaik is a kihívásokhoz igazodva fejlődnek és alakulnak.
Az előzetes kutatások során Stock és kollégája, Colin Shaw egyértelmű eltéréseket talált az egyetemi sportcsapatokban sportoló úszók, futók, krikettjátékosok és gyeplabdások csontozata között. Az eredményeket régi csontokra vetítve egy 2013-as tanulmányban a kutatók arról számoltak be, hogy komoly hasonlóságok figyelhetők meg a modern úszók és az életüket még a 19. század végén is jobbára kenuzással és úszással töltő andamán-szigeteki őslakosok csontozata között. A 40–120 ezer évvel ezelőtt élt Homo sapiens és neandervölgyi emberek sípcsontja pedig hasonlít, illetve még erősebb, a serdülőkoruk óta heti 130–160 kilométert futó terepfutókénál. Ami azt sugallja, hogy a korai emberek még többet mozogtak napi szinten, mint napjaink intenzíven edző terepfutói.
Egy másik kutatás során hasonló módszerekkel vizsgálták azt, hogy az első közép-európai gazdálkodó nők milyen fizikai terhelésnek voltak kitéve. Úgy tűnik, hogy a 2000–7000 évvel ezelőtt a napi teendők elvégzéséhez hasonló fizikumra volt szükség, mint ami napjaink női élsportolóit jellemzi. Egy 2017-es tanulmányban Stock és tanítványa, Alison Murray arról számoltak be, hogy mit tapasztaltak, amikor összehasonlították 30 neolitikus női csontmaradvány és néhány mai futó, focista, evezős és hétköznapi nő csontjainak erősségét. Míg neolitikus gazdálkodó nők lábszárcsontjainak erőssége átlagosan megfelelt a mai női lábszárak átlagos erősségének – azt sugallva, hogy ezek a nők jobbára otthon tevékenykedtek –, karcsontjaik az evezősök csontjainál is erősebbek voltak.
A vizsgált evezősök akár heti 21 órát is eveznek, saját testsúlyuk hatszorosának megfelelő erővel lapátolva közben. A neolitikumban gazdálkodók nők karja azonban ennél is erősebb volt, az ültetés, az aratás és betakarítás, a gabonaőrlés és más tevékenységek eredményeként.
Ahogy Murray mondja, ez valószínűleg annak az eredménye, hogy bár alacsony intenzitású tevékenységekről volt szó, azokat nagyon hosszan, napi több órában kellett végezni.
Ultrafutás és túlélés
Az elmúlt idők emberi életmódját jellemző fizikai kihívásokon túl az atléták és az ősi csontok összevetése révén Murray és társai alapvetőbb kérdésekre is szeretnének választ találni az emberi evolúcióval kapcsolatban. Ilyen például, hogy hogyan élték túl elődeink a különösen stresszes és szűköd időkben.
A vonatkozó elméletek szerint az ember rendelkezik egy beépített mechanizmussal az ilyen esetekre: amikor az erőforrások szűkösek, a hormonrendszer arra utasítja a testet, hogy az energiákat elsősorban a létszükségletekre, az immunvédekezésre és az életfontosságú szervek működtetésére fordítsa, és ne az olyan működésekre, mint a szaporodás vagy a növekedés. A folyamat részletei azonban jobbára máig ismeretlenek, kutatása pedig problematikus, hiszen nyilvánvalóan nem lenne etikus éheztetni vagy a végletekig kimeríteni egy hasonló kutatás résztvevőit.
Vannak azonban olyan embertársaink, akik rendszeresen teljesítőképességük határait feszegetik.
Az ultrafutók, -kerékpározók és -evezősök például napokig, olykor hetekig tartó versenyeken vesznek részt, amelyek során több száz kilométert tesznek meg saját testi erejüket használva. Murray és kollégái ilyen sportolók hormonszintjét, immunrendszerét és izom-, illetve zsírraktárait vizsgálták a versenyek alatt.
Ehhez rendszeresen nyál- és vérmintákat vettek sportolóktól, miközben azok a maratoni táv 3–6-szorosát teljesítették, olykor extrém időjárási körülmények között. Két versenyen, egy spanyol és egy perui megmérettetésen a hőmérséklet maximuma elérte a 37 °C-ot, másutt, a Himalájában, Nepálban és Finnországban pedig fagypont alatti hőmérsékletekkel szembesültek a versenyzők.
A minták elemzése még folyamatban van, de az előzetes eredmények máris érdekes dolgokat sugallnak. Úgy tűnik, hogy ezeken a versenyeken az atléták teste valóban valamiféle túlélő módba vált. Egy 165 kilométeres futóverseny 66 résztvevőjének adatai alapján a versenyzők testében a táv végére megnövekedett az immunmarkerek mennyisége, ugyanakkor lecsökkent a nemi hormonok szintje. Ami megerősíti, hogy vészhelyzet esetén az energiák inkább az immunvédelemre koncentrálódnak a nemi működések helyett.
„A testük döntést hoz, hogy hogyan irányítsa át az energiát, ami számomra rendkívül érdekes, hiszen bepillantást enged abba, hogyan működik a túlélés”
– mondja Stock.
