A csillagászok egyik nagy problémája, hogy sok szempontból könnyebb helyzetben vannak, ha távoli csillagrendszereket kell feltérképezniük, mint hogyha saját galaxisunk szerkezetét szeretnék felderíteni. Éppen ezért számos dolog van, amit még mindig nem tudunk a Tejútrendszerről, egyszerűen azért, mert nem látunk rá kívülről a galaxisra, és így nincs átfogó képünk erről.
Ennek ellenére az elmúlt évtizedek során annyit sikerült kideríteni, hogy galaxisunk egy nagyrészt lapos, a közepén kipúposodó korongot formál, és mi ezen korong külső felén vagyunk annak fő síkjában, ezért látjuk egy sávnak a Tejútrendszert az égen, ha a galaxis belseje felé pillantunk. Számos módszerünk van ugyanakkor arra is, hogy a szerkezet finomabb vonásait felderítsük, például a galaxis túloldalán lévő gázfelhők monitorozása, vagy központban keringő csillagok apró mozgásainak detektálása révén.
Egy új vizsgálat kutatói egy régi technikát „felturbózva” láttak neki a Tejútrendszer részletes feltérképezésének, és több mint lenyűgöző eredményeket szállítottak. Ehhez az úgynevezett Cefeida-típusú változócsillagokat használták, amelyek azért érdekesek kozmikus mérési szempontokból, mert szabályos ciklusokban változtatják fényességüket. A cefeidák másik szépsége, hogy amint azt 1908-ban Henrietta Swan Leavitt csillagász felfedezte, a csillagok periódusának hossza összefüggésben áll abszolút fényességükkel. Így ezek a csillagok valódi kozmikus kilométerkövek, hiszen periódusidejükből kiderül abszolút fényességük, ezt pedig a látszólagos fényességgel összevetve megtudhatjuk pontos távolságukat is.
Az említett kutatók pedig pontosan ezt tették: különböző égboltfelmérési programok adatait felhasználva összesen több mint 2400 cefeida távolságát határozták meg. Mivel a vizsgált csillagok többsége szintén a Tejútrendszer fő síkjába esett, így rendkívül részletes képet kaptak arról, hogyan is fest galaxisunk.
A legérdekesebb dolog, amit megerősítettek, hogy ez a korong nem egészen lapos, hanem kicsit el van torzulva, a széle egyik részén lefelé, a másikon felfelé pöndörödik. Fontos leszögezni, hogy ezt a tényt egy ideje már tudják a csillagászok, de ennyire közvetlen és alapos mérésekkel még senkinek sem sikerült felmérnie, hogyan is fest galaxisunk.
Az eredmények alapján a Tejútrendszer jobbára lapos a középponttól számított 25 ezer fényéves sugáron belül, ami nagyjából a Naprendszer vonalának felel meg. Ezen a vonalon kívül azonban a korong szélei egy erősebben meghajlanak, olyannyira, hogy 60 ezer fényévre a centrumtól már helyenként 5000 fényév magasra nyúlnak a fő síkhoz képest. Ennek a torzulásnak a pontos oka egyelőre nem ismert, de valószínűleg a környező törpegalaxisokkal való gravitációs interakciók állhatnak a háttérben. Továbbá az sem kizárt, hogy a csillagrendszert körülvevő sötét anyag is szerepet játszik a forma ilyen alakulásában.
További érdekesség, hogy a korong vastagsága kifelé egyre nagyobb: a Nap vonalában mintegy 700 fényév, a külső szélnél viszont háromszor ilyen vastag. Végül az is kiderült, hogy a vizsgált cefeidák furcsa kormegoszlást mutatnak: a centrumhoz közel levő fiatalabbak, a kijjebb esők pedig idősebbek. Eloszlásuk továbbá azt sugallja, hogy nagyobb csoportokban keletkeztek, majd a galaxis forgása nyomán lassan szétterültek. Összességében egyébként nagyon fiatal csillagokról van szó: mindössze 20–260 millió évesek, holott a Tejútrendszer korát legalább 12 milliárd évre teszik a kutatók.
