A legtöbb hálószövő pók ragacsos cseppekkel itatja át hálójának selyemszálait, és az arra járó rovarok ebbe ragadnak bele. Az úgynevezett fonalszűrős pókok azonban másként tesznek: ezek hálójának szálait még több selyem, pontosabban apró selyemszöszök veszik körül, amelyek azonban teljesen szárazak. A velük érintkezésbe kerülő rovarok viszont ezekbe is beleragadnak, és az Aacheni Egyetem kutatóinak köszönhetően már azt is tudjuk, hogy miért.
A fonalszűrős pókok a legősibb pókok közé tartoznak, és selymüket nagyon változatos módokon használják. A Deinopidae család tagjai például dobóhálót szőnek, és ezt hajítják rá áldozataikra. Az Uloboridae fajai elveszítették a legtöbb pók által használt méreganyagot, így toxinok hiányában inkább összeroppantják zsákmányukat. Ehhez az elkapott rovart óriási mennyiségű selyembe csomagolják: van, hogy egyetlen rovarra 140 méter selyemfonalat tekernek rá. Ugyanezen család más tagjai háromszögletű hálót szőnek, amelyet egyik sarkánál fogva maguk feszítenek meg. Ha egy rovar beleakad a hálóba, a pókok elengedik azt, és a teljes építmény rágabalyodik az áldozatra.
A sokféle különböző taktika ellenére mindezen pókokban közös, hogy száraz, de valamiért mégis ragadós a hálójuk. A szakértők korábban úgy hitték, hogy ennek hátterében az áll, hogy a vastagabb selyemszálakon lévő nanoszálak molekuláris kötéseket alakítanak ki a zsákmány kültakarójával, így a van der Waals-erők tartják helyükön az áldozatokat. Az azonban hamar kiderült, hogy ez nem lehet magyarázat a teljes képre, mivel a fonalszűrős pókok hálója sokkal jobban tapad a rovarokra, mint a mesterséges felületekre.
Raya Bott és kollégái a rejtély megfejtése érdekében mikroszkóppal kezdték vizsgálni az ilyen hálókat, és menet közben észrevették, hogy amikor a háló hozzáér egy rovarhoz, a korábban világosan elkülöníthető nanoszálak eltűnnek, mintha összeolvadtak volna. A kutatók filmre is vették a folyamatot, és a felvételekből kiderült, hogy az összeolvadás azon a ponton kezdődik meg, ahová először hozzáért a rovar, majd egy hullámban végigvonul a teljes szálon.
Amikor még közelebbről megnézték a szálakat a szakértők, kiderült, hogy a nanoselyem szálai nem tűntek el, csak beleágyazódtak valamilyen folyékony anyagba. Utóbbi elemzéséből pedig kiderült, hogy annak összetétele egyezik a rovarok kültakarójában található viaszokkal. Úgy tűnt tehát, hogy a selyem magába szippantja a viaszokat, egyszerre erősítve meg saját szerkezetét, és láncolva magához a zsákmányt.
Az elméletet megerősítette, hogy a kísérletek alapján a pókselyem nyolcszor jobban tapad a normális rovarbőrre, mint arra a kültakaróra, amelyről vegyileg eltávolították a viaszokat. És az olyan mesterséges anyagokat is jól fogja a pókok hálójának anyaga, amelyeket viasszal vontak be. A jelenség azért nagyon érdekes, mert a rovarok kültakaróján elsősorban azért vannak viaszok, hogy megvédjék az állatokat a kiszáradástól. A pókok azonban hálójuk révén az állatok ellen fordítják ezt a védőréteget.
Ezt persze a rovarok sem hagyják szó nélkül. A viaszoktól teljesen ugyan nem tudnak megszabadulni, mert túl sok vizet veszítenének, de az bevált stratégia, hogy annyira besűrítik a védőréteg anyagát, hogy azt a selyem nem tudja felszívni. Egy másik működő módszer, hogy a viaszréteget egy másik anyaggal, egy pókok elleni védőréteggel borítják be. Ezekre a metódusokra válaszul a pókok egy része az evolúció során elkezdett ragasztókat is termelni, amelyeket hozzáadnak a selyemhez. De még mindig számos olyan faj van, amely a száraz, önmagát megerősíteni képes hálóból is megél, és úgy kapja el áldozatait, hogy gyakorlatilag beleépíti azokat saját szerkezetébe.
































