A marsutazás több szempontból is nagyon kemény feladatnak ígérkezik. Az asztronautáknak hat hónapot kell eltölteniük egy űrhajón, majd másfél évet a vörös bolygó felszínén, mielőtt visszaindulnának a Földre, hacsak nem akarnak fél évnél sokkal többet utazni. Jelenleg komoly kérdés, hogy lehet majd mindezt utánpótlással, lelkileg és fizikailag átvészelni. Az utazás során ugyanakkor más, kevésbé nyilvánvaló problémák is lehetnek, például a kozmikus sugárzás okozta terhelés, amelytől a Földön és közvetlen környékén megvéd minket a bolygó magnetoszférája.
Hogy milyen terhelés várhat a Masra utazó emberekre, arról végre minden eddiginél pontosabb adatokkal rendelkezünk, mivel az Európai Űrügynökség (ESA) közzétette az ExoMars szonda út közben összegyűjtött sugárzási adatait. Az eredmények komoly fejtörést okozhatnak az emberi küldetések tervezőinek, az űreszköz mérései szerint ugyanis egy egyirányú Föld–Mars-út során egy űrhajós annyi sugárterhelést szedne össze, ami az ESA által a teljes űrhajós-karrier során elfogadott 30 százaléka.
Vagyis beleszámítva a ritkás marsi légkör miatt a felszínen is elég jelentős, az űrben mért felének megfelelő sugárterhelést, az asztronauták egyetlen marsi küldetés során összegyűjtenék azt a sugárterhelést, amit az űrügynökség biztonságosnak tart, így a továbbiakban ki sem tehetnék a lábukat a bolygóról. És akkor a hosszabb marsi küldetések problémájáról még nem is beszéltünk.
De mit is jelent pontosan ez a biztonsági maximum? 1000 mSv sugárterhelés nagyjából 5 százalékkal növeli a daganatos betegségek kialakulásának kockázatát. A megengedhető sugárterheléssel kapcsolatban a NASA-nak az az alapelve, hogy űrhajósai esetében sem növekedhet meg 3 százaléknál többel a daganatos betegségek kialakulásának kockázata. Ez utóbbi szám egyébként meglehetősen magas az átlagos földi halandók esetében is: az Amerikai Ráktársaság adatai szerint bármelyikünk esetében átlagosan 40 százalék annak az esélye, hogy életünk során daganatos betegség alakul ki bennünk (erre jönne rá az űrhajósok 3 százaléka), és 20 százalék annak a valószínűsége, hogy rákban halunk meg.
Az ESA a NASA-nál is szigorúbb ebben a tekintetben, míg az amerikai szakértők kortól és nemtől teszik függővé a megengedhető terhelést, az európaiak egységesen mindenkinél 1000 mSv-ben maximalizálták azt. A NASA nagyjából ilyen terheléssel számolt 2008-ban egy 2–3 éves marsi küldetés során, amit azonban különböző árnyékoló eljárásokkal csökkenteni reméltek a szakértők. Ezt a számot aztán a Curiosity útközbeni és felszíni mérései is megerősítették: az adatok alapján 300 mSv várható az odaút és a visszaút során is, míg 18 hónap alatt a felszínen nagyjából 400 mSv-et lehet összeszedni. Ezeket az adatokat támasztották alá most az ExoMars mérései is, amelyek alapján 600 mSv-tel számolhatunk egy oda-vissza utazás során.
Az atomerőművekben dolgozók esetében évente 20 mSv sugárterhelés megengedett, de például az iráni Ramsar lakói, akik radioaktív mészkőre építkeztek, évente 131 mSv terhelésnek is ki lehetnek téve. Érdekes módon annak ellenére, hogy a világ legradioaktívabb lakott településén a sugárterhelés mértéke megközelíti a marsi felszínen jellemző értéket, a területen nem magasabb a daganatos betegségek előfordulási aránya, mint a kevésbé sugárterhelt környékbeli régiókban.
A marsi űrhajósok esetében az 1000 mSv nem kevés, de ezek az értékek mindenféle sugárvédelem nélkül értendőek. Vagyis ha sikerül hatékony árnyékolást megvalósítani az űrhajón és a felszínen, egy-egy marsi küldetés biztonságosan meghosszabbítható lehet, feltéve persze, hogy erre egyáltalán lesz igény.
