Kihalás és a nagy számok törvénye

Egy új kutatás megkérdőjelezi a kihalási elméletek egyik alapvető feltevését, vagyis hogy a több egyeddel rendelkező fajok hosszabb ideig maradnak fenn, mint a kevés egyedet számlálók.

Kihalás és a nagy számok törvénye

A kihalással foglalkozó elméletek mostanáig egy dologban egyetértettek: a több egyeddel rendelkező fajok hosszabb ideig maradnak fenn, mint a kevés egyedet számlálók. A Georgiai Egyetem kutatóinak új tanulmánya azonban ennél sokkal bonyolultabb összefüggésekre derít fényt a kérdéssel kapcsolatban.

A tudósok több mint 46 ezer fosszíliát vizsgáltak meg 52 különböző lelőhelyről, és arra jutottak, hogy a magas létszám valóban segítette a Brachipodák (pörgekarúak) túlélését a nagyjából 444 millió évvel ezelőtt bekövetkezett ordovícium–szilur kihalási esemény során, amikor a földi élőlények fele elpusztult. A kihalási hullám idejétől eltekintve, tehát a „normál” időszakokban azonban a nagy számok nem segítették a pörgekarúak fennmaradását.

Steven Holland, a kutatás egyik résztvevője elmondta, hogy ellentmondásos eredményeik csak megerősítik, amit már eddig is tapasztalhattunk: azt megjósolni, hogy mely fajokat fenyegeti a kihalás veszélye, rendkívül bizonytalan vállalkozás.

„A tanulmány eredményeiből kiderül, hogy a kihalás sokkal bonyolultabb, mint azt általában gondoljuk” ‒ mondja Holland. A legtöbb kihalási esemény hasonlóan zajlik: bizonyos specifikus körülmények egyidejűleg jelentkeznek, és ezek döntik el, hogy mi marad, és mi pusztul ki.

A kutatók a pörgekarúak 30 különböző nemzetségének túlélőképességét vizsgálták a már említett kihalási hullám és a normálisnak tekinthető időszakok alatt. A kihalási időszakban valóban igaznak bizonyult, hogy a nagy számok győzedelmeskednek, a „csendesebb” idők vizsgálatai viszont nem mutattak ki ilyen összefüggést, sőt: arra utaltak, hogy a kevésbé szapora nemzetségek hosszabb ideig maradtak fenn, mint népesebb változataik. Ebből pedig egy dolog biztosan kiderül: a kihalóban lévő fajokat pusztán számarányuk alapján azonosítani nem helyes döntés, hiszen lehetséges, hogy egy kevésbé nagyszámú faj köszöni, jól van, míg közben egy sok egyedet számláló másik faj csendben kihalhat.

Holland egy másik most megjelent tanulmányában leszámol egy hasonló, szintén a kihalást övező tévképzettel. Ennek értelmében az óceánok vízszintjének növekedése növeli a biológiai sokféleséget, mivel megsokszorozódik a sekély vizes élőhelyek száma. Holland kilenc területet vizsgált meg a világ különböző pontjain, és számításai szerint nem igaz, hogy a vízszint emelkedésével konzisztensen növekszik az élhető területek nagysága. A már meglévő élőhelyek minősége jelentősen romolhat a vízszint növekedésével, és a sekély vizes rész nem feltétlenül növekszik jelentősen, ha a part felépítése ezt nem támogatja.

Bolygónkon jelenleg is egy kihalási esemény folyik, az emberi tevékenység nyomán visszaszoruló élőhelyek és a globális klímaváltozás következtében. Ilyen körülmények között még nagyobb fontosságú lehet a veszélyeztetett fajok pontos azonosítása, és ez Holland mostani eredményei szerint nehezebb ügy, mint gondolnánk. 

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward