Bár saját csillagunk egészen nyugodt természetű az univerzum más égitestjeihez képest, létezése során azért a Nap is produkált néhány igen erős kitörést, amelyek hatása a földön is érződött, sőt: nyomot is hagyott.
A közelmúlt földi szempontból legjelentősebb napkitörése az 1859-es Carrington-esemény volt, amely azért is érdekes utólag, mert bár globális áramhálózat még nem, de kiterjedt telegráfhálózat már létezett, és igencsak megszenvedte az eseményt. A korabeli beszámolók szerint az európai telegráfrendszer gyakorlatilag összeomlott, a kezelők egyes helyeken áramütést kaptak, az oszlopok pedig sok esetben szikráztak és kigyulladtak. Elképzelni is nehéz, hogy milyen hatással lenne ma egy ilyen esemény a sokkal fejlettebb kommunikációs és elektromos infrastruktúrára.
A Carrington-eseménynél ráadásul voltak sokkal intenzívebb napviharok is, és grönlandi és antarktiszi jégminták elemzése alapján a kutatók nemrégiben azonosítottak egyet, amelyről eddig nem tudtak. Az esemény időszámításunk előtt 7176-ban történt, és a rendelkezésre álló adatok szerint úgy tűnik, hogy az elmúlt 10 ezer év legerősebb olyan napkitörése lehetett, amely eltalálta a Földet.
A napviharok két kategóriába esnek, bár a két esemény egyszerre is előfordulhat. Az egyik a napfler, egy rendkívül erős robbanás a Nap felszínén, amely során nagy energiájú gamma- és röntgensugárzás szabadul fel. A másik a koronakidobódás, amikor a Nap anyagából milliárdnyi tonnányi szubatomi részecske dobódik ki az űrbe nagy sebességgel. Mindkét típusú eseményt a Nap mágneses mezője gerjeszti, és mindkettő esetén nagy energiák szabadulnak fel. És mindegyik esemény nagy gondokat okozhat a Földön, hiszen a nagy energiájú részecskék és a velük száguldó mágneses mezők komoly kárt tehetnek az elektromos rendszerekben és a kommunikációs hálózatokban, ami manapság beláthatatlan következményekkel járhat.
A régi napviharok nyomát bizonyos radioaktív izotópok révén kutatják. Ahogy a Napból érkező protonok elérik a légkört, az eltalált oxigén atommagok szétesnek, és egy berillium-10 nevű izotóp képződik. Ha a proton argont talál el, abból radioaktív klór-36, ha nitrogént, abból pedig szén-14 lesz. Ezek az izotópok aztán lehullanak a felszínre. Ilyen izotópok folyamatosan keletkeznek a kozmikus sugárzás eredményeként, amikor azonban a naptevékenység intenzívvé válik, a megszokottnál sokkal nagyobb mennyiségben képződnek.
A kiugró mennyiségek monitorozására egyrészt a fák évgyűrűit szokták használni, a még ősibb események felderítésére pedig a sarkvidéki jégből vett furatokat elemeznek a szakértők. Így derült fény egy 774-es, egy 993–4 körüli és egy időszámításunk előtt 660-ban lezajlott napkitörésre az elmúlt évek kutatásai során.
A legújabb jégminták alapján végzett kutatás pedig i. e. 7176-ra tesz egy rendkívüli napvihart. A kutatók több grönlandi és egy antarktiszi helyszínről vettek mintákat, és megmérték a berillium-10, a klór-36 és a szén-14 éves mennyiségét a rétegekben. Így találtak rá a kiugró adatokat mutató évre, 9198 évvel ezelőtt.
Az esemény kapcsán különösen izgalmas, hogy minden jel szerint egy naptevékenységi minimum alatt következett be. Még ma sem értett okokból a Nap működése 11 éves ciklusokat mutat, ami a naptevékenység intenzitását illeti. Az aktív időszakban sok napfolt, fler és koronakidobódás van, majd ezek száma minimálisra csökken, aztán újra nőni kezd. A koronakidobódások nagyon ritkák a napminimum idején, de néha persze előfordulnak.
A naptevékenységre vonatkozóan szintén a jégminták rejtik a választ. Amikor a Nap intenzív időszakában van, a csillagunkból érkező sugárzás gyakorlatilag elnyomja, védőburokba vonja a Földet, amelyet így a távolabbi forrású kozmikus sugarak alig érnek el. Napminimum idején viszont a kozmikus sugarak dominálnak. A kérdéses időszakban pedig a szomszédos jégrétegek alapján pontosan ez volt a helyzet, a naptevékenység minimumán állt, amikor egyszer csak bekövetkezett egy hatalmas kitörés.
Mindez napjainkban azért is érdekes, mert újabb kihívást jelent az űridőjárást előjelezni kívánó szakértőknek. Azt a kutatók már eddig is tudták, hogy a naptevékenységi maximum idején különösen figyelni kell a Napot, hogy hol készül valamilyen nagy energiájú esemény rajta. De úgy tűnik, hogy a napminimum időszakában is lehetnek erős kitörések (ráadásul arra is utalnak adatok, hogy a 774-es kitörés is napminimumra esett), és hogy ezeknek milyen előjelei lehetnek, arról egyelőre semmit sem tudunk.
