Ha a házi macskát és legközelebbi rokonát − a feltevések szerint közvetlen ősét − az afrikai vadmacskát (a mellékelt képeken) egymás mellé helyezzük, elsőre nem sok különbséget fogunk felfedezni. Nagyjából hasonló méretűek és formájúak, viselkedésük ugyanakkor gyökeresen eltér. Míg az Afrikában és a Közel-Kelet szavannás részein honos vadmacska könyörtelen vadász és kifejezetten agresszív állat, a szelíd, doromboló házi macska a világ egyik legnépszerűbb házi kedvence. Az átalakulás nagyjából 10 ezer év háziasítás eredménye, és egy genetikai vizsgálatnakköszönhetően a szakértők azt is kezdik megérteni, hogy a gének szintjén pontosan milyen változások történtek a domesztikáció során.
A macska és az ember kapcsolata a földművelés megjelenésével kezdett szorosabbá válni. A közel-keleti földműveseknek sok bosszúságot okoztak a gabonakészletekbe beszökő rágcsálók, a vadmacskáknak ugyanakkor új, mindennél gazdagabb vadászterületet jelentettek az emberi települések, így egyre gyakrabban fordultak meg a falvakban. A feltevések szerint gyakorlatilag magukat háziasították: a legkevésbé agresszív példányok egyre közelebb merészkedtek az emberhez, előnyt kovácsolva a falvakban hozzáférhető egyéb élelemforrásokból és az emberi védelemből. A következő évezredek alatt testméretük enyhén lecsökkent, különböző színű és mintázatú bundák alakultak ki, és az állatok egyre barátságosabbak lettek. A kutyák, a tehenek és a többi háziasított állat hasonló folyamaton ment át, a kutatók azonban mostanáig nem tudták, hogy pontosan mely géneket érintette a változás.
Michael Montague, a Washington Egyetem kutatója és kollégái azonban nemrégiben azonosítottak néhányat a kérdéses gének közül. A munkát a szakértők a házi macska genomjának részletes leírásával kezdték, majd a kész szekvenciát összevetették a szarvasmarha, a tigris, a kutya és az ember genetikai állományával. Az eredményekalapján a házi macska genomjában 281 olyan gén van, amely az utóbbi néhány ezer évben jelentős szelekciós változásokon ment át. Ezek némelyike a hallással és a látással kapcsolatos, de akadnak az anyagcserét érintő változások is.
A legérdekesebb felfedezést azonban akkor tette a kutatócsoport, amikor 22 házi macska, illetve két afrikai és két európai vadmacska genomját hasonlították össze. Ennek során 13 gént találtak, amely szerepet játszott abban, hogy a vadállatokból szelíd házi kedvencek váltak. A gének némelyike a jelek szerint a gondolkodásban és a viselkedésben játszik szerepet, egyebek mellett a félelemreakciók alakulásában, illetve a jutalom ellenében történő tanulásban. Mindkét jelleg változása összecseng azzal, amit a macskák háziasításával kapcsolatban tudni vélünk, mondja Montague. Ahhoz, hogy az állatok hozzáférjenek az emberi közösségek nyújtotta előnyökhöz, kevésbé félénkké kellett válniuk, az ízes falatok ígérete pedig új, az emberrel való kapcsolat szempontjából előnyösebb viselkedések elsajátítását segítette elő.
Érdekes kérdés, hogy amennyiben a macskák a többi háziasított állathoz hasonló genetikai változásokat hordoznak, miért maradtak meg jóval vadabbnak, mint mondjuk a kutyák. A szakértők szerint erre az lehet a magyarázat, hogy a macskagenom jóval kevésbé intenzív változásokon esett át, mint a kutya génállománya. Míg a kutyák egyes becslések szerint már 30 ezer éve velünk élnek, a macska domesztikációja jóval frissebb fejlemény. A macskák esetében ráadásul nem beszélhetünk arról, hogy az ember bizonyos célokra tenyésztette volna őket, mint a kutyákat vagy a szarvasmarhákat. A macska és az ember kapcsolata egyszerűen egy mindenki számára előnyös egymás mellett élésként kezdődött, amelynek során azonban egyik fél sem szólt bele különösebben a másik életébe.
A kutatás eredményei a szakértők szerint számtalan kérdést segíthetnek megválaszolni azzal kapcsolatban is, hogy az ember hogyan vált szelíddé, és hogyan kezdett társas közösségekben élni. Az ezt lehetővé tevő változások ugyanis ugyanazon génekhez köthetők, amelyek a macska és az ember együttélését is lehetővé tették.
