1. oldal
Bár Japánban egyes felmérések szerint a számítógépes játékpiac hetven százalékát uralják az úgynevezett „visual novel”-ek, azaz grafikus regények, a szigetországon kívül jóformán ismeretlen ez az igen tág műfaj. Az alapok minden esetben ugyanazok, egy alaposan kidolgozott, regényhez méltó jellemábrázolásokkal és cselekménnyel bíró történetet kapunk, amit a velünk éppen beszélgető karaktereket, vagy a zajló eseményeket bemutató rajzok színesítenek.
Míg egyes alkotásokban nyoma sincs az interaktivitásnak, mások, mint cikkünk alanya, éppen azzal próbálnak kiemelkedni a kategória tengeréből, hogy a történet a játékos cselekedetei alapján alakul, vagy hogy különböző minijátékokkal növelik az élményt. A csekély számú, nyugaton is piacra dobott és sikert aratott alkotás közé tartozik a leglehetetlenebb ügyeket is megnyerő védőügyvédről, Phoenix Wright-ról szóló „Ace Attorney” sorozat, vagy a 2099-ben játszódó, cyberpunk beütésű Bionic Heart eddigi két része. Igaz, utóbbit nem japánok, hanem egy olasz független stúdió, a Winter Wolves tagjai készítették.
A Hatoful Boyfriend a legelitebb, madaraknak fenntartott gimnáziumban játszódik, ahol hősnőnk az egyetlen emberi diák, pontosabban, diáklány. Bár vannak, akik nem örülnek jelenlétünknek, semmi sincs kőbe vésve, csakis rajtunk áll, hogy kinek a fejét kívánjuk elcsavarni.
Feladatunk ugyanis, hogy kedvünk szerint ismerkedjünk a madárformájuk mellett bemutatkozásukkor ideiglenesen emberi külsőt is kapó osztálytársainkkal, és a személyzet tagjaival, majd baráti, sőt, egyes esetekben romantikus kapcsolatot alakítsunk ki azzal, akinek a személyisége, vagy szárnyfesztávolsága leginkább megfogott minket.
Célunkat közös programokkal, szívszerelmünk mindennapjainak egyengetésével, illetve egy jól kiválasztott ajándékkal érhetjük el. Ha ügyesek vagyunk, és választottunk szívének megfelelő húrjait pendítjük meg, semmi sem akadályozhatja meg az érzelmi katarzist.
Aki ez alapján valami eszelősen őrült alkotásra számít, ami letaszítja a tudatmódosító szerek hatása alatt elsőrangú élményt nyújtó videojátékok koronázatlan királyát, a Goat Simulatort, annak keserűen csalódnia kell.
Bár, mint ahogy az később olvasható, a szerző Moa Hato helyenként megpróbálta tréfásra venni a figurát, maga az alapkoncepció véresen komoly. Madarakkal kell flörtölnünk, gerlicék lelkivilágával, családi és társadalmi helyzetével kell foglalkoznunk, ha magunk mellett akarjuk őket tudni, valamint félénk galamboknak kell segítenünk abban, hogy szerény személyünkben rátaláljanak az igaz szerelemre.
Mivel azonban az alapkoncepcióban pont annyi nyoma van az öniróniának, mint amennyit a spanyol inkvizíció működési szabályzatában találunk, a játékidő abszolút részében vagy kínosan feszengünk, vagy egyszerűen nem hisszük el mindazt, ami látunk. Mindez azért is furcsa, mert a játék eredetileg egy április elsejei tréfának indult, aminek váratlan népszerűsége miatt lett csak kidolgozva a teljes verzió.
Így a Hatoful Boyfriend leginkább egy több emeletes, mívesen megmunkált, az itáliai reneszánsz építészet egyik remekművére hasonlító tortacsodára hajaz, amivel mindössze az az egyetlen probléma, hogy ha megkóstoljuk, kiderül, hogy fülzsíríze van és közepesen rákkeltő.
A technikai megvalósítással ugyanis nincsen probléma. Szép és igényesen megrajzolt képeket láthatunk, ráadásul számos választási lehetőségünk van a történet folyamán, aminek köszönhetően tizenöt lehetséges befejezést érhetünk el. Mindez azonban mit sem ér a gyengécske történet miatt, ami ennél a cselekményt mindenek fölé helyező játékstílusnál egyenlő a halálos ítélettel.
2. oldal
A sztorit a három „b” határozza meg: blőd, bizarr, és bdögunalmas, ezen komponensek ilyen-olyan arányú keverékeiből állnak össze az egyes szálak. A programot emiatt érdemes kesztyűben játszanunk, mert néha olyasmiket fogunk olvasni vagy látni, ami miatt ellenállhatatlan késztetést érzünk majd, hogy harsány üvöltés mellett véresre kaparjuk az arcunkat.
Különösen a tréfásnak szánt részek teljesítenek rosszul, humorfaktoruk egy gondosan cenzúrázott iskolaújság viccrovata, és a Szeszélyes Évszakok „részeg emberek micisapkával a fejükön bohóckodnak” típusú jelenetei közé helyezhetőek el. Természetesen nincs kizárva, hogy én nem voltam vevő az író amúgy frenetikus humorára, de aki őszintén tud nevetni az olyan szereplőkön, mint a tökéletes pudingot kereső, nem túl okos, és csak turbékolással kommunikáló madár, vagy a transzvesztita kávéházban dolgozó, kényszerből hím létére rózsaszín szobalány-egyenruhát viselő gyermekkori galambpajtás, azzal nem szívesen tartózkodnék egy légtérben.
A helyzetet primitív szóviccek súlyosbítják. A leginkább fájdalmas, hogy everybody helyett módszeresen everybirdie-t olvashatunk, ami hetedszerre pont annyira ingerel kacagásra, mint egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezelés a hullámvasúton, de akad még ezekből bőven. A komolyabb drámai hatást kelteni akaró fejezetekkel sem járunk jobban.
Mivel a karakterek a grafikához hasonlóan kétdimenziósak, nem hogy szeretni lehetetlen őket, de a nevük megjegyzése is komoly gondokat tud okozni. Így annak az esélye, hogy át tudjuk érezni a problémáikat, közel áll a nullához, ez pedig alapjaiban gátolja meg az ilyen jellegű fejezetek átélhetőségét.
Hogy az összkép teljes legyen, a tekintélyes mennyiségű végigjátszás árán elérhető, számos dolgot megmagyarázó titkos finálénak sikerül végrehajtania egy irodalmi és játéktörténelmi jelentőségű tettet. Egyszerre szürreális, túlkombinált, elvont, és annyira, de annyira érdektelen, hogy nem árt bekészítenünk némi serkentőszert magunk mellé, nehogy arra keljünk másnap reggel, hogy a gép előtt nyomott el minket az álom.
Erre egyébként alapjáraton is komoly esélyünk van, hacsak tíz perc után önvédelmi jelleggel ki nem kapcsoljuk a hangfalat, mivel a csábos tekintetű galambok, és az instrumentális rágógumi-jpop hibrid zene kettőse húsz percen belül a legedzettebb szervezetet is kikészíti.
Ha nem tartozunk azok közé, akik kacsintgatva és kétértelmű megjegyzéseket téve sétálnak el a kisállat-kereskedések papagájketrecei előtt, és szotyival, valamint kenyérmorzsával indulnak az esti randira, akkor a Hatoful Boyfriend megvásárlása mellett felhozható érvek száma igen csekély.
Abban az esetben viszont, ha már a henteshez sem tudunk úgy lemenni, hogy a pimaszul pőre csirkecombok látványa ne hozzon minket izgalomba, és életünk párját nem véletlenül hívjuk tubicámnak vagy galambomnak, valóságos vétek kihagyni ezt az alkotást.
Értékelés: 3/10
Platform: PC
