Furcsán viselkednek az Enceladus jégvulkánjai

A legfrissebb mérések megerősítették, hogy a Szaturnusz holdjának egyes kriovulkánjai az óriásbolygótól legtávolabb a legaktívabbak.

Furcsán viselkednek az Enceladus jégvulkánjai

A Cassini-küldetés egyik legfontosabb eredménye az Enceladus kriovulkánjainak felfedezése volt. A Szaturnusz 515 kilométer átmérőjű jeges holdjának déli sarki régiójában vízgőz és más illékony anyagok törnek elő a felszín alól. A Cassini először 2005-ben volt tanúja a jelenségnek, amely aztán teljesen átformálta a küldetés menetrendjét. A Cassini az elmúlt 12 évben összesen 22-szer repült el az Enceladus mellett, és ezen megközelítések során elegendő adatot gyűjtött össze annak megállapításához, hogy az égitest felszíne alatt egy sós óceán rejtőzik, amelynek anyaga a déli sarki repedéseken keresztül az űrbe szivárog.

A Cassini kimutatta, hogy az elszökő anyag több mint 90 százalékban vízgőzből áll, és néhány éve azt is sikerült megfigyelni, hogy a kitörések a szokatlanul sok anyagot tartalmaznak, amikor a hold a legmesszebb tartózkodik a Szaturnusztól. Ez érthetetlennek tűnt annak fényében, hogy a szakértők elmélete szerint a kriovulkánok kitöréseit a gázóriás árapályhatása vezérli, ami a hold pályájának ezen pontján a leggyengébb.

A déli sarkvidék legfrissebb vizsgálata azonban fényt derített arra, hogy a kriovulkánok egy része ténylegesen akkor válik a legaktívabbá, amikor a hold a legtávolabb van a Szaturnusztól. A kutatók azt tanulmányozták, hogy a jégvulkánokból felszökő anyagfelhők milyen mértékben változtatják meg az égbolton mögöttük feltűnő csillagok relatív fényességét, és idén márciusban tanúi voltak annak, hogy az egyik anyagforrás hirtelen a korábbinál több gázt kezd az űrbe engedni.

A Bagdad 1 nevű kitörés, amely korábban a teljes elszökő anyagfelhő 2 százalékát szállította, hirtelen 8 százalékra növelte „hozamát”, pontosan abban az időszakban, amikor az Enceladus a legtávolabb tartózkodott a Szaturnusztól. A felfedezés a szakértők szerint több dologra is utalhat. Egyrészt elképzelhető, hogy a hold pályájának ezen pontján aktívvá váló kriovulkánok olyan sajátos alakú kürtővel rendelkeznek, hogy a bennük áramló anyag előtörését itt segíti a legerősebben az óriásbolygó gravitációja. A másik lehetőség, hogy az árapályhatáson túl valami más, a hold belsejében zajló folyamat is szerepet játszik a kitörések szabályozásában.

A déli sark alatti folt fényessége megnő (balra), amikor az Enceladus távolabb van a Szaturnusztól

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward