Fáni, a kismamut

Az emberiség azon vágya, hogy visszahozza az életbe a régmúlt idők állatait, nagy múltra tekint vissza, jóval korábbra, minthogy a Jurassic Park mozibemutatója elterjesztette volna ennek technikai megvalósítási lehetőségeit a köztudatban.

Fáni, a kismamut

1. oldal

Jelenleg 795 kihalt faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján, amely 1963 óta segít követni bolygónk biológiai sokféleségének változásait. A lista veszélyeztetettségi fok szerint csoportosítja az állat- és növényfajokat, több mint 44 ezer fajt sorolva be a nem fenyegetett, mérsékelten fenyegetett, sebezhető, veszélyeztetett, súlyosan veszélyeztetett, vadon kihalt és kihalt kategóriákba. A fenyegetett fajok esetében nyilvánvaló az üzenet: minél inkább a kihalás közelébe kerül egy élőlény, annál sürgősebb segítségre van szüksége. A kihalt kategóriába sorolt állatok és növények kapcsán azonban túl sok tennivaló nincs, hiszen már nincs mit megmenteni. Legalábbis ez volt a helyzet a legutóbbi időkig.

Az utóbbi években azonban egyre gyakrabban találkozni olyan tudományos kezdeményezésekkel, amelyek célja egy-egy kihalt faj visszahozása lenne. Az ehhez szükséges technika rohamléptekben fejlődik, a szándék egyértelműen megvan, a dolog azonban sok kérdést vet fel, amelyek megválaszolásába még csak most kezdtünk bele.

Az emberiség azon vágya, hogy visszahozza az életbe a régmúlt idők állatait, nagy múltra tekint vissza, jóval korábbra, minthogy a Jurassic Park mozibemutatója elterjesztette volna ennek technikai megvalósítási lehetőségeit a köztudatban. Fel tudnánk támasztani a kihalt fajok némelyikét? Lehetséges. De átgondoltuk az ezzel kapcsolatos környezeti, jogi, morális és egyéb következményeket? Aligha.

Az első kérdésre első pillantásra egyszerűnek tűnhet a válasz. A genetika területén végbement fejlődésnek köszönhetően viszonylag könnyen létre lehet hozni egy kihalt faj genomjának közelítőleg tökéletes másolatát, amennyiben rendelkezésre áll az adott faj képviselőinek DNS-e. Ez egyben azt is jelenti, hogy a dinoszauruszokat sosem fogjuk feltámasztani, mivel nincs az a DNS, ami 60 millió évig megőrződne, akármennyire kedvező körülmények között tárolódott is.

Innentől kezdve azonban bonyolódik a helyzet, hiszen definiálni kellene azt, hogy mit is értünk tulajdonképpen egy kihalt faj felélesztésén. Ugyanabba a fajba sorolható a vándorgalamb génmérnöki módszerekkel létrehozott mása, és az Észak-Amerikát 150 éve milliárd számra benépesítő, „eredeti” változat? Vagy egyszerűen egy minden szempontból azonosnak minősülő utánzatról van szó?

Hívhatunk gyapjas mamutnak egy olyan egyedet, amelyet egy elefánt hordott ki? És ha nem, mikortól mondhatjuk, hogy sikerült életre kelteni egy kihalt fajt? Ha felnőtt az állat, és egy hasonlóan létrehozott másik mamuttal „hagyományos” módon életképes utódot hoz létre? Vagy csak akkor, ha az újdonsült csorda tagjai már önmaguktól, természetes környezetükben is boldogulni tudnak? És egyáltalán honnan fogjuk tudni, hogy mi minősül természetes környezetnek a mamutok számára, ha egyszer tízezer éve kihaltak?

A kihalt fajok klónozására irányuló eddigi kísérletek legnagyobb sikere is igen mérsékeltnek mondható. 2009-ben, kilenc évvel azt követően, hogy a pireneusi kőszáli kecske utolsó képviselője is elpusztult, megszületett az első mesterségesen létrehozott utód, amelyet egy másik fajba tartozó kecske hordott ki. Az állat mindössze hét percig élt.

Felvetődik persze a kérdés, hogy kihalt állatfajok feltámasztására kifejlesztett technológiákat nem kellene inkább a veszélyeztetett fajok megőrzésének szolgálatába állítani. Egy nemrég megjelent tanulmányában Caterina Wiedemann arról számol be, hogy sikerült az életképességet megőrizve lefagyasztania, majd kiolvasztania több különféle macskafaj petesejtjét is. A növényi magvak végszükség esetére való megőrzésére már jelenleg is létezik egy tárolórendszer Norvégia északi vidékein, de lehetséges, hogy a fajok túlélését is valami hasonló módszerrel kellene biztosítani? 

2. oldal

De tegyük fel, hogy sikerült feltámasztanunk egy kihalt fajt. A vita kedvéért mondjuk azt, hogy akkor nevezzük sikeresnek az akciót, ha eredeti faj genetikai állományával nagyrészt azonos, egészséges egyedet hoztunk létre. Továbbra is ott kérdés azonban, hogy jót teszünk-e azzal, ha ezt véghezvisszük.

A kihalt fajok felélesztésével kapcsolatos vitában két alapvető tábor különül el. Az egyik oldal szerint nem is kérdés, hogy vissza kell hozni ezeket az élőlényeket, hiszen megtehetjük. A megvalósítás közben pedig egyrészt tovább fejlődhet tudomány, és új, érdekes dolgokat tudhatunk meg a minket körülvevő élővilágról, illetve bolygónk múltjáról, másrészről pedig kötelességünk is segíteni, hiszen végre rendelkezésünkre állnak az eszközök ahhoz, hogy helyrehozzuk mindazt a rosszat, amellyel eredetileg kihalásba kergettük ezeket fajokat.

A másik oldal viszont úgy véli, hogy fölösleges lenne erőforrásokat pazarolni a kihalt fajok feltámasztására, amikor egyrészt semmi biztosíték arra, hogy valaha is vissza tudjuk telepíteni ezeket a szabadba, másrészt pedig tengernyi még élő, de súlyosan veszélyeztetett faj vár megmentésre. Tipikusan egy olyan vitáról van szó, amelyben rendkívül nehéz objektíven állást foglalni, hiszen egy kihalt faj feltámasztásának lehetősége már alapjában is nagyon izgalmas opciónak tűnik, egy kicsit olyan, mintha visszautazhatnánk a múltba, vagy átvernénk a halált, ugyanakkor könnyen lehet, hogy egy olyan ötletről van szó, amely elképesztően kecsegtetőnek tűnik, de nem biztos, hogy feltétlenül tanácsos megvalósítani.

A londoni Természettudományi Múzeumban nemrég nyílt egy kiállítás, amely egy másik érdekes szempontot vet fel a kihalással kapcsolatban, egy olyan nézőpontot, amely a fajok felélesztésével foglalkozó vitákban meglepően ritkán kerül mérlegelésre. A kihalás ugyanis negatív megítélése ellenére egyáltalán nem biztos, hogy annyira rossz dolog.

„A kihalás, akár a halál, az élet szerves része. A kihalás ugyanis nem kizárólag valaminek a végét jelenti, hanem egyúttal valami újnak a kezdetét is” – foglalja össze a lényeget a kiállítás mottója. A bemutatott gyűjtemény célja, hogy a látogatók megkérdőjelezzék saját, kihalással kapcsolatos meggyőződéseiket. Valóban más kategóriát jelent az ember okozta kihalási hullám, mint amit egy meteor vagy vulkáni kitörések sorozata váltott ki? Biztos, hogy minden esetben a megőrzés jelenti a helyes választ, vagy egyes fajokat egyszerűen hagyni kéne kipusztulni?

A Föld történetében öt nagy és több kisebb kihalási hullám volt, amelyek eredményeként összességében a valaha élt fajok több mint 99 százaléka kipusztult. A kihalások mindennél fontosabb szerepet játszottak tehát a Föld élővilágának alakításában, hiszen minden faj eltűnése valami új megjelenésének adott lehetőséget, egyre sokfélébb és komplexebb élőlények kifejlődését eredményezve.

A kiállítás rendezői ugyanakkor senkit sem kívánnak félrevezetni: tény és való, hogy az emberi tevékenység nyomán megkezdődött, jelenleg is zajló kihalási hullám, ha a kipusztult fajok számát tekintve nem is nevezhető a legjelentősebbnek, de kétségkívül minden korábbinál gyorsabb lefolyásúnak tűnik. „Félreértés ne essék: ha nem teszünk valamit sürgősen, rövidesen olyan változások lépnek működésbe, amelyek alapjaiban fogják átformálni világunkat” – mondja Adrian Lister, a múzeum paleontológusa, a kihalt óriásszarvasok fajának szakértője. „Ha így folytatjuk, több millió évig tarthat, mire a bioszféra újra magához tér.”

Annak demonstrálására, hogy az emberi tevékenység nem csak a pusztításról szól, a sikertörténetek is helyet kapnak a tárlaton: jó úton van a megmentés felé a korábban a kihalás szélére sodródott kaliforniai kondor, az arab bejza és a Dávid-szarvas is.

Úgy tűnik tehát, hogy odafigyelünk, képesek vagyunk a veszélyeztetett fajok megmentésére, de elég lesz-e ez saját magunk megőrzésére is? A kiállítás ezzel a provokatív kérdéssel, és a Homo extinctust, a kihalt embert bemutató összeállítással zárja a tárlatot. És hogy a túlélés milyen küzdelmes lehet, azt stílszerűen még egy videojáték is demonstrálja, amelyben a játékosnak egy Pacman-szerű karakterrel kell megbirkóznia a jégkorszakok és vulkánkitörések jelentette veszélyekkel, miközben más fajokkal verseng a rendelkezésre álló élelemért. A játék realitása odáig megy, hogy aprócska lényünk a megfelelő objektumok begyűjtése révén még fejlődni is képes, így olyan tulajdonságokra tehet szert, amelyek segítik a zord körülményekhez való alkalmazkodásban.

A valóságban ugyanez a játék persze még komplikáltabb. A Homo sapiens például a Homo nem egyetlen túlélője, ugyanakkor 200-300 ezer évével még nagyon is fiatal fajnak számít. A Homo erectus kétmillió évig létezett, így valószínűsíthetően időnk java még hátravan. Persze ennek hossza attól is függ, hogy mihez kezdünk a rendelkezésünkre álló lehetőségekkel.

 

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward