A Naprendszer külső területein számos kisebb égitest található, melyek közül kétségkívül a Pluto a legismertebb. Földtől való távolságuk és aprócska méretük miatt ezeket a Neptunusz pályáján túl keringő objektumokat nagyon nehéz tanulmányozni. A legjobb távcsövekkel is alig-alig látszanak, így az információkra vágyó kutató vagy kivárja, amíg a New Horizons űrszonda végre eléri a Plutót (2006-ban indult, várhatóan 2015 júliusában éri el célját), vagy pedig közvetett módszerekkel igyekszik tanulmányozni érdeklődése tárgyát. A közvetett megfigyelés egyik bevált metódusa az okkultációk kihasználása, vagyis amikor a kutatni kívánt égitest a Földről nézve egy háttérbeli csillag előtt halad el, rövid időre kitakarva annak fényét.
Az okkultáció során a szakértők megfigyelik, hogy mennyi fényt takar ki a csillag előtt áthaladó égitest, és azt is nézik, hogy milyen gyorsasággal teszi ezt. Különböző helyeken található távcsövekkel figyelve a jelenséget, a mért adatok kombinálása révén megállapítható az égitest mérete és formája is. Csillagászok egy csoportja hét különböző dél-amerikai távcsővel követte figyelemmel a Makemake nevű törpebolygó okkultációját, és ennek köszönhetően számos új dolgot tudtak meg az égitestről. A húsvét-szigeteki istenről elnevezett égitestet 2005-ben fedezték fel, és jelenleg a harmadik legnagyobb törpebolygónak számít.
A Makemake egy átlagos év alatt három csillag előtt vonul át, bár az adott csillag halványsága miatt ezen okkultációk nem mindegyike használható tudományos megfigyelésekre. A kutatók a 2011. április 23-án bekövetkező csillagfedést követték figyelemmel, összesen 16 távcsővel vizsgálva az égitestet, ezek közül azonban csak hét volt képes használható adatokat gyűjteni.
Az okkultáció üteméből többek közt a légkör jelentérére is lehet következtetni: ha a fogyatkozás fokozatos, vagyis a csillag fénye lassan, de folyamatosan halványul, akkor az átvonuló égitest rendelkezik atmoszférával, amelynek kiterjedése, sűrűsége és valamilyen szinten összetétele is megállapítható az okkultáció során mért adatokból. Ha a fogyatkozás hirtelen történik, mintha „lekapcsolnák” a háttérbeli a csillagot, akkor a vizsgált objektumnak nagyon vagy vékony a légköre, vagy egyáltalán nem rendelkezik ilyennel.
A megfigyelések egyértelműen kizárták annak lehetőségét, hogy a törpebolygó jelentősebb vastagságú légkörrel rendelkezik, és egyik távcső sem találta nyomát semmiféle kísérőnek sem, bár a 200 kilométernél kisebb átmérőjű holdak jelenlétét ezzel a módszerrel nem tudják kizárni. Mivel az okkultáció a különböző földrajzi helyekről eltérő hosszúságúnak látszott, a törpebolygó alakja valószínűsíthetően jelentősen eltér a gömbtől. A mérések alapján egyik tengelye mentén durván 1430 km, a másik irányból pedig 1500 km lehet az átmérője. A kép persze közel sem teljes, hiszen a harmadik átmérőről, a bolygó „vastagságáról” földi nézőpontból nem tudunk információt gyűjteni.
A Makemake albedója (azaz a látható fény mennyiségének általa visszavert százalékos aránya) is érdekes információkkal szolgált. Egy teljesen reflektív (fehér) felszín albedóját tekintjük 100 százaléknak, míg a látható fényt elnyelő testek albedója 0. Az Eris átlagos albedója 96 százalék, a Plutóé 52, a Holdé pedig 12 százalék. A Makemake most megállapított átlagos albedója 77 százalék, de a megfigyelés során olyan jelentős fluktuációkat észleltek, amelyek két, gyökeresen más jellegű felszíni forma jelenlétére utalnak: mintha az Eris nagy reflektivitású régiói keverednének a Pluto sötétebb felszínével.
Ez azért érdekes eredmény, mert a jelenlegi elméletek szerint az Eris rendkívüli fényességét az okozza, hogy légköre megfagyott, és sima, csillogó felületű kéreggel borította be a bolygót. A szakértők szerint lehetséges, hogy hasonló eredetűek a Makemake fényes foltjai is, vagyis a légkör részben fagyott állapotban van, ahol pedig nincs megfagyva, ott feltehetően annyira vékony, hogy nem észlelhető az okkultáció alatt. Ha ez az elmélet igaz, akkor a Pluto és az Eris pályája között haladó Makemake külső jegyeiben is átmenetet képez a Naphoz közelebb eső, sötét felszínű, légkörrel rendelkező Pluto és a nagyon reflektív, de légkörrel (már) nem bíró, távoli Eris között. Ez pedig érdekes implikációkkal szolgálhat azzal kapcsolatban, hogy milyen tendenciák jellemzik a Kuiper-öv objektumait, ahogy a Naptól egyre távolabb vizsgálódunk.
