A James Webb űrtávcső 2021. december 25-én, az eredeti tervekhez képest 14 évvel később indult útnak, és egy hónappal később, január 24-én este az utolsó nagyobb pályakorrekciót is elvégezte, hogy elfoglalja végleges pályáját. Ez a Nap–Föld-rendszer egyik gravitációs szempontból semleges pontja körül van, a Föld Nappal ellentétes oldalán, majdnem másfél millió kilométerre a Földtől.
Az utóbbi egy hónap rendkívül izgalmas volt, hiszen a felbocsátás után a távcsőnek nemcsak el kellett jutnia kijelölt pályájára, de közben ki is kellett csomagolnia magát, működési állapotában ugyanis sem a főtükör, sem a hatalmas, rendkívül vékony anyagú, többrétegű árnyékoló nem fért volna bele hordozórakétába. A Webb üzembe helyezése egy nagyon gondosan megtervezett koreográfia szerint történt, amely rengeteg ponton elbukhatott volna, de szerencsére nem így történt.
Bár egy ilyen projektnél mindig akadnak menet közben felmerülő problémák, ezek szerencsére mind olyanok voltak, amiket meg lehetett oldani. Az egyik gond például az árnyékolófóliát kihúzó és megfeszítő motorokkal kapcsolatban jelentkezett, amelyek a vártnál jobban felmelegedtek az erős napfényben. Ennek elhárítására az irányítók kicsit módosítottak a Webb pozícióján, hogy ne érje annyira erős sugárzás a csak erre a célra telepített, rendkívül egyszerű motorokat.
A kihajtogatódás legfontosabb lépései január 8-ra be is fejeződtek, így onnantól csak a haladásra kellett koncentrálni. Utolsó izgalomként még hátra volt azonban a hétfő esti fékezőmanőver, amely szintén nagyon lényeges volt, hiszen ha nem ez nem sikerül megfelelően, a Webb nem tudta volna elfoglalni pályáját, ami az egész küldetést is veszélyeztethette volna. A pályára álláshoz az űrtávcső nagyjából 5 percre kapcsolta be hajtóműveit, hogy kellően lelassuljon.
A James Webb által elfoglalt pálya az L2 Lagrange-pont körül van, ahol a Nap és a Föld gravitációja egymást kiegyenlítve gravitációsan viszonylag semleges területet biztosít. Ezt a bizonyos pontot fogja kerülgetni mostantól az űrtávcső, miközben együtt halad a Földdel bolygónk Nap körüli pályáján. A Lagrange-ponttól való távolsága helyenként jelentős lesz, nagyjából a Föld–Hold-távolságig terjed.
A pálya maga meglehetősen bonyolult, a pont körül eleve csak félstabil pálya lehetséges, ezért a távcsőnek nagyjából 20 naponta 2–3 percre be kell kapcsolnia hajtóműveit, hogy korrigáljon, és ne sodródjon el annak közeléből. Hogy ezek a korrekciók hogyan mennek majd a gyakorlatban, az alapvetően meghatározhatja a távcső élettartamát, hiszen ha kevesebb üzemanyag is elég lesz a pályán tartáshoz, akkor hosszabb ideig működhet a teleszkóp. A küldetés a remények szerint legalább 10 évig fog tartani, de lehetséges, hogy 20 évig is kihúzhatja a távcső, köszönhetően többek közt annak, hogy a korább pályakorrekciók során a rendkívül precíz indítás eredményeként a vártnál kevesebb üzemanyagot használtak fel.
Az űrtávcső pályán tartása tehát nem lesz egyszerű feladat, de a pozíciónak nagy előnyei vannak. Egyrészt ezt a félstabil pályát is viszonylag kevés üzemanyaggal lehet biztosítani, másrészt így a távcső napeleme állandó, folyamatos megvilágítást kaphat, folytonos energiaellátást biztosítva a rendszereknek, ami például a Föld körül keringő távcsövekkel nem megoldható. Ezzel a nagy hőingások is kiküszöbölhetők, ami szintén javíthatja a rendszerek élettartamát és érzékenységén.
Ami a következő hónapokat illeti, az irányítók rövidesen megkezdik a műszerek kalibrálást és ellenőrzését, így bár a küldetés tudományos szakasza hivatalosan csak a nyáron kezdődik, az is elképzelhető, hogy az első képekre nem kell addig várakoznunk.
