A kutatók egy japán tóban megőrződött minták alapján növelték a múlt leleteinek vizsgálatakor leggyakrabban alkalmazott datálási módszerének pontosságát. A radiokarbonos kormeghatározás a szén 14-es tömegszámú izotópjának bomlásán alapul, az organizmusok szervezetébe életük során bekerül az izotóp, és aztán 5730 éves felezési idővel bomlani kezd, így a későbbi feltárás során a szén és a szén–14 arányából megállapítható a szerves minta kora.
Az eljárás egyik pontatlansága abból ered, hogy úgy számol, mintha a szén–14 koncentrációja az elmúlt korok során állandó lett volna a légkörben. A módszert ismert korú leletek (egyiptomi múmiák, pompeji kenyér) alapján Willard Libby kalibrálta, aki 1960-ban kémiai Nobel-díjat kapott munkájáért. Már ő maga is felvetette annak lehetőségét, hogy a vizsgált szénizotóp mennyisége nem feltétlenül tekinthető állandónak a légkörben, mivel különféle geológiai, atmoszferikus és naptevékenységből eredő faktorok befolyásolhatják annak a koncentrációját.
A hatvanas évek óta ezeket a koncentráció-változásokat a fák évgyűrűinek vizsgálatával igyekezetek felmérni, így pontosítva a „szén–14 óra” járását. Ezzel a módszerrel az a probléma, hogy az évgyűrűs adatok csak 14 ezer évre visszamenőleg állnak rendelkezésre. A tengeri minták, például a korallzátonyokban megőrződött adatok ugyan távolabbra nyúlnak vissza, de ezek kevésbé megbízhatóak, mivel a légkör és az óceán szén–14 koncentrációja egy adott időszakon belül is eltéréseket mutat.
Bronk Ramsey és kollégái a Tokiótól nyugatra található Szuigecu-tó üledékét vizsgálva kívánták tovább finomítani a radiokarbonos kormeghatározás módszerét. Az elmúlt több tízezer év mindegyikében két jól megkülönböztethető réteggel gazdagodott a tó fenekének üledéke, egy nyári és egy téli lerakódással. A kutatók körülbelül hetven méter mélységű furatmintákat vettek a tó fenekéből, összesen 52 ezer évre visszamenőleg azonosítva az egyes évek rétegeit. A mintákban 651 darab, különböző időszakból származó falevél darabjai őrződött meg kiváló állapotban (lásd a lenti képen), így ezek radiokarbonos kora, illetve a réteg alapján megállapított kor alapján a kutatók tovább tudták finomítani a szén–14-es módszer kalibrációját.
Az immár még valósághűbb skála révén az ember fejlődésének olyan kulcsmomentumai kerülhetnek pontosabb időponti besorolás alá, mint például a neandervölgyi ember kihalásának ideje. Ez körülbelül 30 ezer évvel ezelőtt történt, de senki sem tudja pontosan, hogy az akkoriban lezajló éghajlatváltozásnak vagy a rivális embercsoportok megjelenésének volt-e befolyása a neandervölgyiek eltűnésére. Ha azonban a pontosabb kormeghatározás révén végre sikerülne kronologikus rendbe szedni ezeket az eseményeket, mindjárt tisztább lenne a kép.
