A hasonló objektumokat eddig az infravörös tartományban detektálták, ezt az égitestet azonban egy erős, rövid ideig tartó rádiókitörés közben sikerült elcsípni. A BDR J1750+3809 katalógusjelű objektum mindössze 200 fényévre van tőlünk, és a barna törpék rejtélyes kategóriáját gazdagítja. Ezek olyan égitestek, amelyek nehezebbek a legnagyobb óriásbolygóknál, viszont ahhoz nem elég nagy tömegűek, hogy bennük hidrogénfúzió induljon be, ami a csillagokra jellemző.
Átmeneti égitestekről van tehát szó, amelyek se nem bolygók, se nem csillagok: formálódásuk után nagyon forrók, de idővel kihűlnek, mivel magjuk nem termel energiát. Hűlés közben viszont évmilliárdokig ragyognak az infravörös tartományban. Számos közülük rádióhullámokat is kibocsát, erre azonban mostanáig csak azt követően derült fény, hogy infravörösben már érzékelték az égitestet.
Most azonban nem ez történt. A BDR J1750+3809-et felfedező kutatók úgy akadtak rá az égitestre, hogy rájöttek, a barna törpék a polarizált rádióhullámok tartományában erősen sugározhatnak. Így célzottan kezdtek keresni ilyen sugárforrásokat, majd az eredményeket összevetették az égbolt ismert objektumaival. Így akadtak rá a BDR J1750+3809-re, aminek más hullámhosszokon nem volt ismert megfelelője az égtérképen.
Ezt követően infravörösben is megvizsgálták az objektumot, és találtak is egy nagyon halvány jelet a Gemini ikerteleszkóp északi tagjának segítségével. Végül a WISE korábbi képein is sikerült azonosítani a sugárforrást, megerősítve, hogy valóban egy barna törpéről van szó. A színképvizsgálatok azt is igazolták, hogy az égitest légkörében vízgőz és metán van, ami azt jelenti, hogy egy hideg barna törpéről lehet szó, hiszen a metán 1000 °C fölött szétesik.
De miért fénylett fel az égitest a rádiótartományban? Ez két módon történhet meg, és mindkettőben központi szerepet kap a mágnesség. A barna törpéknek erős mágneses terük van, amely befogja a töltött részecskéket. Ezek időnként a mágneses erővonalak körül keringenek, ami rádióhullámú derengést okoz. Ez a derengés azonban elég halvány, és nem polarizált, így nem valószínű, hogy erről van szó.
A másik opció jóval bonyolultabb, de nagyjából úgy foglalható össze, hogy a mágneses erővonalakban energia halmozódik fel, mire ezek instabillá válnak, és egyszerre szabadítják fel a rengeteg energiát ( a jelenséget ciklotron mézer instabilitásnak nevezik). Ez sokkal jobban illik a megfigyelésekhez, így a csillagászok azt gyanítják, hogy erről lehet szó jelen esetben is.
A következő lépés az égitest hosszabb távú megfigyelése lesz, hogy kiderüljön, a rádiókibocsátást jellemzi-e valamiféle ciklikusság. Ha sikerül ilyet megfigyelni, abból következtetni lehet a barna törpe forgására vagy hogy vannak-e körülötte más égitestek (például bolygók). A ciklikusság a rádiókibocsátás eredetét is segíthet megfejteni, például kiderülhet, hogy az minden irányba szétsugárzik, vagy egy nyalábról van szó, amely a csillaggal elfordul, akár egy világítótorony fénynyalábja.
A barna törpék kapcsán többször megfigyeltek már sarki fényt is, ami jelen esetben többek közt segítene pontosabban meghatározni az égitest távolságát. A BDR J1750+3809 észlelése kapcsán további érdekes lehetőség az is, hogy ha más bolygórendszerek nagybolygói hasonlóan erős mágneses térrel rendelkeznek, a polarizált rádióhullámos észlelés révén akár ezek is észlelhetők lehetnek, legalábbis ami a közeli planétákat illeti. Ez új vizsgálati módot jelentene a közeli gázóriások tanulmányozására.
