Új-Zéland szigetein évmilliókig élt háborítatlanul a moafélék családjának kilenc röpképtelen, nagytestű madárfaja. 600 évvel ezelőtt azonban hirtelen kipusztultak. Tekintve, hogy a populáció hanyatlásának kezdetei egybeestek az első emberi telepesek 13. század végi megérkezésével, a kutatók régóta sejtették, hogy az emberi vadászok állhattak a moák kihalásának hátterében.
Felmerült azonban a kérdés, hogy egyedül a vadászat okozta-e a madarak pusztulását, vagy valamilyen más ok, például valamiféle betegség, vagy fokozott vulkáni tevékenység is hozzájárult kihalásukhoz. Egy nemrégiben megjelent tanulmány azonban genetikai bizonyítékokkal igazolja, hogy csakis saját fajunkat okolhatjuk a struccok rokonainak eltűnéséért.
A megafauna hanyatlásának 9−13 ezer évvel ezelőtti kezdetei szintén gyanúsan egybeesnek azzal az időszakkal, amikor az ember egyre nagyobb területeket hódított meg a bolygón. A mamutok, az óriáslajhárok és az egyéb nagytestű emlősök általában röviddel őseink felbukkanását követően fogyatkozni kezdtek, így sokan úgy vélik, a túlvadászás okozhatta kihalásukat. Mások szerint azonban az ember egymagában nem okozhatott akkora károkat az állományban, hogy azzal a fajok kipusztulását okozza, és valószínűleg más, súlyosabb okok állhattak az állatok eltűnésének hátterében. A fokozódó vulkáni tevékenység és a jégkorszak végével bekövetkező éghajlatváltozás együttesen segíthette elő ezen fajok kipusztulását, mondják a szakértők.
A moák esete azért érdekes, mert utolsóként pusztultak el a jégkorszakban sikeressé váló nagytestű fajok közül, ráadásul ezt jóval az eljegesedés vége után tették, így az éghajlatváltozás nyilvánvalóan nem lehetett végzetük oka. Morten Allentoft, a Koppenhágai Egyetem kutatója és kollégái arra voltak kíváncsiak, hogy vajon más környezeti faktor szerepet játszott-e a moák eltűnésében, vagy valóban a vadászat okozta pusztulásukat.
A régészeti bizonyítékokból egyértelműen kiderül, hogy az Új-Zélandon elsőként letelepedő polinézek mindenféle korú példányokat fogyasztottak a moákból, valamint a madarak tojásait is előszeretettel ették. A nagytestű állatok könnyen elérhető, bőséges húsutánpótlást jelentettek, és tekintve hogy az emberek megérkezését megelőzően nem nagyon volt természetes ellenségük, a moák egyáltalán nem voltak felkészülve az új helyzetre. A régészeti lelőhelyeken halomban állnak a madárcsontok, és ha egy fajt válogatás nélkül kezdenek vadászni, annak nem sok esélye marad a fennmaradásra, mondja Allentoft.
A szakértők összesen 281, négy különböző moafajba tartozó madár sejtmagi és mitokondriális DNS-ét vizsgálták meg. A leletek kora 12 ezertől 600 évesig terjedt. A kihaláshoz közel álló fajok helyzete többnyire genetikai állományukban is megmutatkozik, mivel a populáció létszámának hanyatlásával csökkenni kezd az utódok genetikai diverzitása is. A kutatócsoport azonban nem találta nyomát hasonló folyamatoknak a megvizsgált állatok genomjának elemzése során. Populációgenetikai szinten semmi jele nem volt annak, hogy a moafajok hanyatlanának, sőt: a madarak kihalását megelőző 4000 évben meglehetősen stabilnak mutatkozott, illetve bizonyos esetekben enyhén növekedő tendenciát mutatott a szigeteket benépesítő moák létszáma.
Aztán megérkeztek a polinézek, és kevesebb mint két évszázad alatt a teljes moapopuláció eltűnt. Mindez pedig alátámasztja azt a feltevést, hogy valóban egyes egyedül az ember tehető felelőssé ezen madárfajok kipusztításáért, hiszen bármely más, hatását lassabban kifejtő külső faktornak nyoma maradt volna a genomokban. Az analízis azonban nem találta jelét annak, hogy a populáció hanyatlott vagy elöregedett volna: a moák minden jel szerint erejük teljében voltak, amikor az ember partra szállt élőhelyükön.
