Napjainkban is számos hosszú nyakú állatfaj létezik, de ha visszatekintünk a múltba, rengeteg olyan állattal találkozhatunk, amelyekhez képest a zsiráfok kezdőknek tűnnek nyakhosszúsági versenyben. A lista élén a szauropodák állnak, amelyek egyes képviselői 11 méteres nyakkal rendelkeztek. A második helyen tengeri hüllőket, pleioszauruszokat találunk 7 méteres nyakkal, a harmadikon pedig a Tanystropheus nevű, rövid lábú és bizarrul hosszú, 3 méteres nyakú hüllőt.
A hosszú nyakú fajok egyik legkülönlegesebb képviselője ugyanakkor se nem szárazföldi, se nem tengeri: a pteroszauruszok Azhdarchidae nevű családjának tagjai a legnagyobb ismert repülő élőlények voltak. Szárnyfesztávolságuk elérhette a 12 métert, és nyakuk hossza meghaladta a zsiráfokét. Hogy hogyan bírtak ennyire hosszú nyakkal repülés közben, és hogyan tudták megtartani a fejüket, az egészen mostanáig rejtély volt. Nemrégiben azonban megjelent egy tanulmány, amelynek szerzői megfejtették a repülő hüllők titkát. Úgy tűnik, hogy az állatok vékony nyaki csigolyái olyan finom belső szerkezettel rendelkeztek, ami kivételes erőt és könnyűséget biztosított a csontoknak, és ezzel a nyaknak is.
A pteroszauszok a triász vége felé, 237 millió évvel ezelőtt tűntek fel, és kezdték el meghódítani az eget. Kezdetben kisebb testű fajok tartoztak ide, majd a kréta időszak alatt, 66–145 millió évvel ezelőtt óriásira nőttek. Úgy tűnik, hogy ez idő alatt a repülő őshüllők olyan alapvető csontszerkezeti változásokon estek át, ami óriási szárnyfesztávolságot tett lehetővé. A hosszú nyakú fajok több különböző módosuláson estek át, ami lehetővé teszi, hogy boldoguljanak. Vannak olyan állatok, amelyek több nyaki csigolyára tettek szert. Más esetekben a csigolyák megnyúltak. És olyanok is vannak, amelyeknek több a nyaki csigolyájuk és ezek hosszabbak is, ilyenek például a szauropodák.
A fej megtartása egy hosszú nyak végén azonban még így sem egyszerű. Az egyes csigolyák és azok kapcsolódásai is változatosan módosultak a feladathoz a különböző fajokban. A fej megtartása repülés közben ugyanakkor különleges nagy kihívás egy hosszú nyakon, hiszen a koponya a csontváz legméretesebb része, vagyis a nyaknak nagy terhet kell hordoznia. Egy repülő ragadozó esetében pedig a nyaknak a zsákmányt is el kell bírnia, illetve különböző környezeti hatásoknak is ki van téve, így például a szélnek. Vagyis a repülő fajoknak különösen strapabíró csigolyákra van szükségük.
Ha szárazföldi állatról van szó, ezt az erősítést vastagabb csontokkal lehet megoldani, amihez sok-sok új ín és szalag tapad. Egy repülő állatnál azonban a nyaknak nemcsak erősnek, de könnyűnek is kell lennie, különben az élőlény nem fog tudni a levegőbe emelkedni. A pteroszauszok csontváza ennek megfelelően rendkívül könnyű volt. Ahogy múlt az idő, egyre finomabb csontozatra tettek szert, ami lehetővé tette, hogy egyre nagyobbra nőjenek.
Az állatok egyik legfontosabb adaptációja a repülő életmódhoz az volt, hogy csontjaik tele voltak levegővel teli üregekkel, ami sokkal könnyebbé tette ezeket szárazföldi rokonaik csontjainál. A nyakra vonatkozó korábbi vizsgálatok igazolták, hogy az állatok nyaka nagyon kevéssé volt mozgékony. Repülés közben a test elé nyúlt, leszállás után pedig valószínűleg felfelé állt, mint a zsiráfok nyaka.
Az új tanulmány szerzői most először vizsgálták meg alaposan a csigolyákat. A kérdéses csontok Marokkóban kerültek elő, és a kréta időszakból származnak. Mivel ideális körülmények között őrződtek meg, ami nagyon ritka, a finom csontok belső szerkezete is rendkívül ép maradt, így ezt részleteiben lehetett tanulmányozni. Erre korábban nem nagyon volt példa, minthogy az ennyire vékony csontok rendszerint ripityára törnek az évmilliók során.
A kutatók öt csigolyát vizsgáltak meg CT-vel, és a belsejükben meglepően szabályos struktúrákat tártak fel. A gerinccsatornát, amely a gerincesek többségétől eltérően nem a csigolyatesten kívül, hanem azon belül fut, a bicikliküllőkhöz hasonló, vékony csonttűk övezik, amelyek kifelé mutatva kapcsolódnak a csigolya külső rétegéhez, spirálisan sorakozva egymás mellett.
A modellek szerint a csontszerkezet maximális erőt biztosít minimális tömeg mellett, vagyis pontosan a megfelelő számú és elrendezésű csontküllő található a szerkezetben a repüléshez. Azaz ha újabb küllőket adunk hozzá a szerkezethez, attól nehezebb lesz, de nem lesz érdemben erősebb, és a küllők elvonásával viszont a súlyhoz képest aránytalanul csökken az erősség. Ezt a különleges szerkezetet eddig egyetlen más fajnál sem azonosították.
