A vakond, hivatalos nevén a HP3 eredetileg arra szolgált volna, hogy önmagát több méter mélyre a Mars talajába kalapálja, és menet közben, illetve a legmélyebb ponton vizsgálja a hőmérsékletet, a kőzetek hővezetését, és más érdekességeket. A német űrügynökség (DLR) által fejlesztett eszközt 5 méter mélyre akarták juttatni, ami nagyságrendekkel több, mint eddig bármilyen fúrás volt a Marson.
A projekt persze eleve nagyon kockázatosnak tűnt, és bizonytalan volt, hogy az alacsony tömege és korlátozott energiafelhasználása miatt választott önfúró/önkalapáló megoldás működhet-e. Aztán kiderült, hogy a félelmek megalapozottak voltak, hiszen a vakonddal annak első bevetése óta, 2019 márciusától kezdődően folyamatosan gondok akadtak. A szakértők számítottak rá, hogy a fúrás lassan fog menni, de reménykedtek a folyamatos előrehaladásban, ehhez képest a szonda pár centiméter után elakadt.
Először azt hitték, hogy sikerült olyan helyet választani a fúrásra, ahol rögtön egy nagyobb kő került az útba, és ez okozza a problémát. De idővel világossá vált, hogy ennél sokkal összetettebb a gond. A marsi talaj az InSight leszállóhelyén teljesen más jellegű, mint amivel az eddigi marsi küldetések találkoztak. A felszínt egy kemény, tömör réteg borítja, amely megbontása esetén sem porlik szét, hanem szokatlanul nagy darabokra törik. Így a fúrás során a törmelék nem töltötte ki a szonda által fúrt lyukat, ami miatt az eszköz körül nem alakult ki elég súrlódás a továbbhaladáshoz. Ahogy a vakond újra és újra próbálkozott, egyre tágul a vájat, és egyre rosszabbá vált a helyzet.
A szakértők többféle módon próbálták megoldani a helyzetet. Remélték, hogy a kemény réteg alatt porladósabb a talaj, és ha átjutnak az első néhány centiméteren, onnan már elkapja a vakond a járatot. Így megpróbáltak az InSight karjával ellentartani felülről, oldalról nyomást kifejteni a szondára, illetve a karra szerelt lapáttal anyagot merni a furatba. Végül minden erőfeszítés ellenére másfél év alatt annyit sikerült elérni, hogy a szonda immár teljes hosszában a talajban van, de innen sem tud tovább haladni. A karral pedig mostantól nem tudják segíteni, ezért is fújták le a küldetés ezen részét.
A landolóegység többi műszere azonban továbbra is működik, így mostantól ezekre koncentrálnak az irányítók. Például a szeizmográfra, amellyel a marsi rengéseket tanulmányozzák, az időjárásfigyelő állomásra, és a RISE nevű kísérletre, amellyel a Mars forgástengelyének mozgása alapján a bolygó magjának méretét akarják meghatározni.
Ami a HP3-at illeti, ez a projekt sem volt haszontalan. Még soha senki nem próbált meg ennyire mélyre fúrni a marsi talajba, így nem meglepő, hogy az első kísérlet kudarcba fulladt, de biztosan lehet belőle tanulni. Arra nem lehetett felkészülni, hogy ennyire másfajta lesz a talaj a fúrás helyén, azt pedig, hogy milyen ötletesen próbálták megoldani a problémát, különösen érdekes volt követni, még akkor is, ha végül nem jártak sikerrel. Ha egy kicsit nagyobb szerencséje van az irányítóknak, és a tömör talajréteg csak pár centiméteres lett volna, akár be is jöhetett volna a lapáttal való noszogatás.
