Fiatal korában biztos mindenkivel megesett, hogy rászóltak, ne motyogjon, kerekítse szépen a hangokat, nyissa ki a száját rendesen, ha beszél. A motyogást sokáig nagyon negatív fényben ábrázolták a szakértők, mondván hogy az a lustaság, a műveletlenség vagy éppen valamiféle általános nyelvi hanyatlás jele. A tudományos álláspont azonban sokat alakult az elmúlt évtizedekben, miután kiderült, hogy mennyire általános jelenségről van szó. Egy felmérés szerint például az angol anyanyelvű beszélők átlagosan a szavak több mint 60 százalékában nyelik el vagy ejtik ki „nem szabványosan” hangokat, amikor nem figyelnek oda tudatosan az artikulációra.
A motyogást, vagyis a fonetikai redukciót ezért egyre inkább egyfajta tömörítési eljárásnak tekintik a szakértők, amely ráadásul sok szempontból hasonlít a digitális tömörítési eljárásokra. Az mp3- vagy jpeg-fájlok létrehozásakor a tömörítő algoritmus azoktól az elemektől szabadul meg, amelyek redundánsak vagy nem adnak hozzá sok újat a hangzáshoz vagy a látványhoz. Így például kikerülnek az emberi füllel nem hallható frekvenciák, és azok a színárnyalati eltérések, amelyek alig különböztethetők meg egymástól.
Motyogáskor hasonló helyzet: a cél, hogy a legfontosabb információk célba érjenek, így az „árnyalatok” egy része elhagyható. Ezt alátámasztja, hogy nem minden szót redukálunk hasonló mértékben: a gyakran használt szavakból nagyobb eséllyel spórolunk el hangokat, mint a ritkábban előfordulókból. Nagyobb mértékben motyogunk akkor is, ha egy szó szokványos helyet foglal el a mondatban, mint akkor, ha szokatlan mondatrészi szerepbe kerül. Például a Minden szép és jó. mondatban inkább lerövidítjük a jó ó-ját, mint ebben a mondatban: A jó jelen esetben a világgal való általános elégedettség kifejezésére szolgál.
Mindez azt sugallja, hogy a beszélők tudat alatt alkalmaznak egy különös tömörítési eljárást, amely során kellő pontossággal adják át a megértéshez szükséges információkat, de gyakran kihagyják, elharapják azokat a szavakat, amelyek nem tesznek hozzá sok újat a kommunikációhoz. Ahogy ebből is kiderül, a redukció nem csupán a hangokra terjed ki. Még egy felvett interjú legépelése során is feltűnő, hogy a beszéd során mennyi szó maradt ki az akkor és ott teljesen érthető mondatokból, pedig egy viszonylag formális beszédhelyzetről van szó. A mindennapos csevegés során még rendszeresebben hagyunk el teljes mondatrészeket, a beszélgetőpartner számára mégis teljesen világos, mit akarunk közölni, a közös tudás és a nem verbális kommunikáció segít kiegészíteni esetleges lyukakat.
A nyelvi „spórolás” más jelenségekből is kiviláglik. Ez áll például annak a hátterében, miért viselik el a nyelvek az azonos alakú és többjelentésű szavak jelenlétét: a beszélők újrahasznosítják a könnyen kiejthető szavakat, amelyek értelme a beszédhelyzetből egyértelmű lesz. De ezzel magyarázható az is, miért jellemző általában a nyelvekre, hogy a legtöbbet használt szavak rövidek, és nem túl bonyolult kiejtésűek. A nyelvi takarékosság továbbá az egyes nyelvek szórendjének alakulásában is szerepet játszik.
Azzal kapcsolatban ugyanakkor, hogy a beszélő hogyan méri fel, mennyi információt hagyhat el beszédéből, hogy az érthető maradjon, egyelőre nagyon keveset tudunk. Az mp3-tömörítőalgoritmusok működése pszichoakusztikai kísérleteken alapul, amelyekkel a szakértők igyekeztek minél pontosabban felmérni az emberi hallás sajátosságait. Vajon a beszélők szintén hasonló „felmérések” alapján operálnak? És ha így van, miért van az, hogy időnként mégis érthetetlenül motyognak, vagy éppen olyannyira igyekeznek pontosan ejteni a szavakat, hogy az már irritáló?
