1. oldal
A tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején a világűr, illetve más planéták titkai iránt érdeklődők körében kevés téma váltott ki hevesebb vitákat, mint annak a lehetősége, hogy a Marson egy technikailag jó eséllyel nálunk is fejlettebb civilizáció tagjai élhetnek. A teória népszerűségében és elterjedésében nagyban közrejátszott, hogy legnevesebb híve nem kisebb személyiség, mint a Harvardon végzett, saját obszervatóriumot építő Percival Lawrence Lowell volt, aki sosem mulasztotta el, hogy a vörös bolygó lakóiról beszéljen. A vagyonát gyapjúfeldolgozással megalapozó, de a legtöbb pénzemberrel szemben a semmiféle gyakorlati hasznot nem hajtó, ám annál érdekesebb tudományos kérdések iránt is módfelett érdeklődő férfi 1895 és 1908 között három könyvet szentelt nézete kifejtésének, aminek legfőbb bizonyítéka az általa megfigyelt marsi csatornák voltak, melyekről elmondása szerint először egy olasz, bizonyos Giovanni Schiaparelli írt.
A technika diadalát jelentő mesterséges képződmények Lowell elmondása alapján azt a célt szolgálták, hogy az amúgy száraz planéta földművesei megcsapolják a jókora gleccserek vízkészletét, és nehéz körülményeik dacára a földinél jóval kevesebb erőfeszítéssel termeljék meg a fennmaradáshoz szükséges javakat. Olvasói nagy csodálatára a jeles férfiú egy aprólékosan kidolgozott térképrendszeren mutatta be, hogy miképpen is néz ki a bonyolult hálózat. Azonban, az űrkutatás fejlődősének hála, jóval 1916-ban bekövetkezett halála után kiderült, hogy Lowell tévedett, mivel a megannyi tudós által megfigyelt, az idézőjelet maximálisan megérdemlő "csatornák" csupán optikai illúziók voltak, melyeknek ő is felült.
Ráadásul, ami ennél is kínosabb, hogy ha a matematikus-csillagász egy kicsit alaposabb, sosem kezd el a témával foglalkozni, mert tudományos pályája legaktívabb szakaszát egy félrefordítás indította útjára. Ugyanis, bár Schiaparelli valóban használta a megfigyeléseit összefoglaló munkáiban a canali szót, de ez nem mesterséges kanálist, hanem természetes, az időjárás miatt kialakult csatornát jelent. Mint ahogy ez a példa is illusztrálja, a legkisebb hiba is kihathat a közgondolkodásra, vagy a történelem menetére. Cikkünkben ezért hol komikus, hol pedig katasztrofális hatású esetek közül válogattunk. Lássuk hát őket!
2. oldal
Bár a diplomaták és politikusok többnyire igyekeznek körültekintően eljárni, néha a tolmácsok kabaréba illő, vagy éppen katasztrofális hibákat vétenek. Az európai hadszíntéren aratott diadal után a szövetségesek 1945. július 26-án azonnali fegyverletételre szólították fel a japánokat. A világ lélegzetvisszafojtva várta, hogy az érintettek mit fognak lépni, ám sajnálatos módon a miniszterelnök, Kantaro Suzuki a kíváncsi újságíróknak adott válaszában a nehezen átültethető mokusatsu-val élt, aminek egyik jelentése, hogy a témát, vagy kérdést nem kívánjuk kommentálni, illetve, hogy teljes egészében elutasítjuk az adott dolgot. A még semmiféle döntést nem hozó kormány feje az első változatban akarta használni a kifejezést, azaz semmi más nem állt szándékában, mint, hogy egy rövid, semmitmondó válasszal hazazavarja a zsurnalisztákat. A másik oldalon álló fordítóknak viszont a rövidke nyilatkozat miatt nem akadt elég támpontjuk a pontos jelentés megállapításához, és úgy vélték, hogy a férfi vérbeli fanatikusként az utolsó emberig küzdeni fog, majd efféleképpen tájékoztatták feletteseiket, akik ezután a körülményeket mérlegelve úgy határoztak, hogy tömegpusztító fegyvereikkel kényszerítik ki a békét.
Tizenegy évvel később Nikita Hruscsov miatt tört ki kisebbfajta pánik. A keleti blokk teljhatalmú vezére 1956. november 18-án a védjegyévé váló, indulatos stílusában szónokolt a Moszkva városában lévő lengyel nagykövetségen. A meghívott NATO tagok és Izrael képviselői sokáig abban a hitben voltak, hogy csupán egy újabb, előadója hevessége ellenére közhelyes beszédet kell végigszenvedniük, de a később Brezsnyev, majd Gorbacsov szavait is tolmácsoló Viktor Sukhodrev úgy fordította az első titkár mondandóját, hogy a kommunisták el fogják temetni a kapitalistákat. Az, hogy egy atomhatalom vezetője nyíltan megmondja az ellenlábasainak, hogy meg fogja őket ölni, még akkor is sokak erében megfagyasztotta volna a vért, ha az illető nem gesztikulál holdkórosként, ám az élénk taglejtések és a rikácsoló beszédmód miatt közel lehetetlen volt nem egy mindenre elszánt, csapkodva üvöltöző eszelős fenyegetéseként értékelni az elhangzottakat. Beszédes, hogy a republikánus Barry Goldwater még 1964-ben is azon volt, hogy politikai tőkét kovácsoljon az incidensből.
Holott, Hruscsov valójában arra utalt, hogy meglátása szerint a kommunizmus túl fogja élni a kapitalizmust, ergo, az amerikai munkásosztály képletesen szólva a mostani elit sírásója lesz.
A lengyelek Jimmy Carternek sem hoztak szerencsét. A békés természetű elnök egyszerű udvariassági látogatásnak tekintette az országba vezető, 1977. december 29-én esedékes útját és mivel különösen óvatosan fogalmazott, egy percig sem merült fel benne, hogy faragatlan sültbolodnak fogják tartani. Csakhogy tolmácsa, Steven Seymour egyik hibát a másikra halmozta. Először azzal sokkolta a tömeget, hogy amikor Carter azt mondta, hogy örül, hogy Lengyelországba jöhetett, akkor ő ezt úgy tálalta, mintha a szabad világ vezére örökre elhagyta volna Amerikát, kvázi menedékjogot kérve. Ez már önmagában megalapozta a hangulatot, de ezt követően Seymour előbb az ottani alkotmányt dicsérő mondatokat fordította gúnyos éllel, majd az elnök a helyiek jövővel kapcsolatos vágyai iránti érdeklődését interpretálta úgy, mintha a perverz Carter érzékien vágyna a lengyelekre. Emiatt aligha meglepő, hogy miután kiderült, hogy milyen munkát végzett, a férfit azonnali hatállyal elbocsátották, ám az őt helyettesítő Jerzy Krycki sem jeleskedett, mert míg az anyanyelvén értelemszerűen tökéletesen beszélt, addig a magas rangú vendég tájszólása kifogott rajta, és inkább csöndben maradt, átadva a helyét szakmája egy semmiféle galibát nem okozó képviselőjének.
Roger Fisher Getting to Yes: Negotiating Agreement Without Giving In című könyvének tanúbizonysága szerint az ENSZ főtitkári posztját 1972 és 1982 között betöltő Kurt Waldheim is egy életre megjegyezte a nyelvi finomságok fontosságát. A kiváló diplomata ugyanis azzal a céllal érkezett Iránba 1980-ban, hogy véget vessen az egyre jobban elhúzódó túszdrámának, és kiszabadítsa az amerikai követség tagjait. Azonban Teheránban már az első mondata, miszerint azért jött, hogy közvetítőként segítsen egy valamennyi érdekelt fél számára előnyös kompromisszumot kötni, komoly bajba sodorta. Ennek oka, hogy fársziul a közvetítőnek erős negatív mellékzöngéje van, ezért többnyire a kotnyeleskedő, fogadatlan prókátorokra használják, míg a kompromisszum, azaz compromise szót kompromittálásként, aláásásként fordították. Így a kijelölt tárgyalófelek abban a hitben voltak, hogy egy hetvenkedő, a bajkeverésben érdekelt senkiházi járult elébük, akinek az egyedüli célja a káosz szítása és ennek megfelelően bántak vele.
3. oldal
A fordítások nem csak a nagypolitika színpadán okozhatnak galibákat, hanem ahogy azt Willie Ramirez horrorfilmbe illő, 1980-ban lezajlott esete is ékesen példázza, egyetlen rosszul értelmezett szó is tönkreteheti valaki életét. Az éles, tűszúrásra emlékeztető fejfájástól szenvedő, majd barátnője házánál összeeső tizennyolc éves fiút azonnal kórházba szállították, ám mert az őt bekísérő barátai és rokonai nem beszéltek elég jól angolul, spanyolul igyekeztek elmagyarázni, hogy mi történt. Miután elképzelni sem tudták, hogy mi lehet a baja, arra gyanakodtak, hogy allergiás reakciótól, vagy esetleg mérgezéstől szenved, amit a spanyolban az intoxicado fejez ki. Ámde, mivel ez rendkívül hasonlít a részegséget jelentő intoxicated-re, a nyelvet felületesen beszélő floridai orvosok azt hitték, hogy csupán egy ittas, vagy a legrosszabb esetben kábítószerek hatása alatt álló kamasszal van dolguk és teljesen figyelmen kívül hagyták a tüneteket. Ez pedig súlyos hibának bizonyult, mert mint később kiderült, Ramirez fiatal kora ellenére agyvérzést kapott. Sajnos azonban, amire ezt észrevették, az életerős ifjú mind a négy végtagjára megbénult. Bár a kórház végül nem kevesebb, mint hetvenegymillió dollárra rúgó kártérítést fizetett ki neki, ez semmit sem változtatott azon a tényen, hogy egy szaktolmács, vagy valaki, aki tényleg ért spanyolul meg tudta volna akadályozni a tragédiát.
Ugyanakkor, néha a nyelvi bakik kifejezetten jól sülnek el. A bolsevikok elől Japánba menekülő, orosz Morozoff família tagjai csokoládékészítőkként alapozták meg a vagyonukat, és amikor 1936-ban hallottak a Valentin-napról, elhatározták, hogy azt a szigetországban is meghonosítják. Ám egy fordítási hiba miatt abban a hitben voltak, hogy ilyenkor a nők adnak ajándékot a férfiaknak, így az évek során hagyománnyá lett, hogy február 14-én a szebbik nem tagjai közeli rokonaikat és barátaikat is meglepik némi édességgel, de a legkülönlegesebb, delikát ínyencséget szerelmük kapja. Ráadásul, a bájos szokást még szebbé teszi, hogy egy hónappal később a "fehér napon" a megajándékozottak kisebb-nagyobb meglepetésekkel viszonozzák a kedvességet.
Végül, cikkünket aligha zárhatnánk mással, mint a könyvtárosok, levéltárosok és régészek mellett a fordítok védőszentjeként is tisztelt Szent Jeromos furcsa esetével. Hiszen, a Vulgataként ismert, latin nyelvű bibliafordítás szerzője azt írta, hogy Mózes az Istennel való találkozás után szarvakkal a fején jelent meg népe előtt.
Mindez elsőre egy orbitális hibának tűnhet, mivel a héber "keren" szó egyik jelentése valóban ez, ám épp úgy jelenthet fénysugarat is. Emiatt könnyen megeshet, hogy a napvilágot a mai Csáktornya közelében meglátó egyházfi tényleg súlyos bakot lőtt, melynek örök emléket állít, hogy számos szobron és festményen apró szarvacskákkal ábrázolják Jákob jeles utódját. Azonban egyes történészek és nyelvészek szerint távolról sem ez a helyzet, hanem a jeles egyházfi arra utalt, hogy a próféta arca olyannyira ragyogott, hogy "szarvakhoz hasonló fény-nyalábok" csaptak ki belőle, ám az alkotóművészek szó szerint vették a leírást. Hogy mi az igazság, azt esélyesen sosem tudjuk meg, de tekintve, hogy még az életüket a szövegek gondos átültetésének szentelők patrónusánál is felmerül a gyanú, hogy nem járt el kellő gondossággal, érdemes némi jóindulatot tanúsítanunk a szakma űzőinek kisebb hibái iránt.
