Az Elasmotherium sibericum utolsó túlélője volt az Elasmotherium nemnek, amely egykor több óriás orrszarvúfajt is számlált. Az utolsó fajról, amelyet eddig nem nagyon tanulmányoztak, a szakértők korábban úgy sejtették, hogy a pleisztocén elején és közepén jellemző kihalási hullámban tűnt el, valamikor 100–200 ezer évvel ezelőtt. Egy kutatócsoport viszont most végre megvizsgálta, ami eddig is a szemük előtt volt: 25 múzeumban őrzött maradványok hajtottak végre szénizotópos kormeghatározást és más vizsgálatokat.
És az ősi unikornisok vizsgálata alapján kiderült, hogy az állatok jóval tovább megmaradtak, és csak a negyedidőszak vége felé haltak ki, amikor a megafauna többi része is elkezdett eltűnni a Föld színéről az utolsó eljegesedés utáni felmelegedési időszakban. Ami az egyszarvúkat illeti, ezek a leletek elemzése alapján 35–39 ezer éve még léteztek.
A megafauna, vagyis a mamutok, a kardfogú tigrisek és társaik kihalása kapcsán sok vita van azzal kapcsolatban, hogy az ebben az időszakban egyre inkább elterjedő ember okozta a fajok vesztét, vagy inkább az éghajlatváltozással nem tudtak megbirkózni az állatvilág legnagyobb testű emlősei. Míg a legtöbb faj esetében valószínűleg mindkét faktor, a vadászat és a felmelegedés is szerepet játszott a kihalásban, a szakértők szerint a szibériai unikornisok kapcsán inkább az éghajlat lehetett a fő oka az állatok eltűnésének.
Ahogy a kutatók az eredményeket összefoglaló tanulmányban írják, az E. sibericum nagyon speciális étrenddel rendelkezett, és amikor a vegetáció megváltozott, egyszerűen nem tudtak elég gyorsan alkalmazkodni ehhez. A ma élő antilopok és orrszarvúk elődei ezt a kihalási hullámot azért élték túl, mert eredetileg is olyan életmódot folytattak, amely során növények széles köréből tudtak táplálkozni, így az átalakuló növényzet sem érintette annyira érzékenyen őket. A szibériai unikornisok viszont a tarkó és a felső szájpadlás bezárt szöge alapján még mélyebbre lógatták fejüket legelés közben, mint a mai orrszarvúk, hogy a talajhoz közeli hajtásokkal táplálkozzanak. Amikor viszont ezen növények helyett magasabbak kezdtek nőni a felmelegedéssel, nem tudtak adaptálódni, és kihaltak.
Eltűnésüket persze más tényezők is elősegítették, mondják a szerzők. A szibériai unikornis az ember megjelenése és az éghajlatváltozása idejére eleve nagyon kis területen, kis populációban élt, ami még sérülékenyebbá tette a fajt. Amely, ahogy a szakértők szintén rámutatnak, csak külsőre mutat nagy hasonlóságot a modern orrszarvúkkal, és valójában két nagyon különböző állatcsoportról van szó.Ezek fejlődése 43 millió éve vált külön, és a szibériai unikornisok és közvetlen rokonaikat sokkal specializálódottabb életmód jellemezte, mint a túlélő vonalakat, így esélyük sem volt egy jelentős éghajlatváltozás átvészelésére.
