A dzsungel szüntelen zsongása közepette a lajhár igen szokatlan taktikát alkalmaz. Ahelyett, hogy rohangálna, és sebességével és fürgeségével próbálná felülmúlni riválisait egy rendkívül versengő környezetben, mindent komikusan lassú tempóban végez. Hogy kiderítsék, hogyan alakult ki a lajhár rendkívüli lassúsága, a szakértők alaposan megvizsgálták a genomját, és rájöttek, hogy a titok az úgynevezett „ugráló génekben” rejlik.
A kutatás a kétujjú lajhárra összpontosít, amely háromujjú rokonánál kissé nagyobb és valamivel gyorsabb. (A legújabb kutatások szerint a kétujjú lajhárok valójában két különálló faj.) A DNS-t egy, a berlini állatkertben fogságban tartott lajhár szövetéből nyerték ki, és a németországi Max Planck Molekuláris Sejtbiológiai és Genetikai Intézetben szekvenálták. A Leibnizi Állatkerti és Vadonélő Állatok Kutatóintézet és a Wellcome Sanger Intézet kutatói ezután összehasonlították a lajhár genetikai felépítését más, közeli rokon emlősökével, köztük a hangyászsünével és a tatuéval.
Mindhárom állat a Xenarthra kládhoz tartozik, amelynek neve a görög xénosz szóból származik, és „furcsát” vagy „idegent” jelent. Ez a kissé elavult, 19. századi megnevezés jól rávilágít arra, mennyire különböznek ezek a dél-amerikai emlősök a Föld többi emlősétől. A lajhárok pedig a legfurcsábbak az összes Xenarthra közül. A genetikai elemzés kimutatta, hogy a lajhár genomja több aktív másolatot tartalmaz transzpozíciós elemekből, más néven transzpozonokból vagy „ugráló génekből”. Ezek olyan mobilis genetikai elemek, amelyek képesek magukat másolni és beilleszteni a genom különböző helyeire.
Az ugráló gének önmagukban nem ritkák, de úgy tűnik, a Xenarthrak különösen hasznos módon használják őket. A lajhárok ráadásul feltűnően sok friss beillesztéssel rendelkeznek, tucatnyi pedig már rég beépült a genomjukba, és hasznos biológiai funkciók ellátására lett átalakítva. Ezeknek a feladatoknak a többsége az energiával és az anyagcserével kapcsolatos. Néhányuk a mitokondriumokhoz kapcsolódik, a sejtek erőműveihez. A sejtek energiatermelésének és -felhasználásának finomhangolásával ezek a mobil genetikai elemek képesek támogatni a lajhár csodálatosan lusta életmódját.
A kutatók megállapították, hogy ezek a transzpozonok körülbelül 30 millió évvel ezelőtt jelentek meg az összes ma élő lajhárfaj utolsó közös ősében, és mivel kedvezőek voltak túlélésük szempontjából, a mai napig megmaradtak. „Az evolúció milliárdnyi kísérletet végzett. Az olyan szokatlan állatok tanulmányozásával, mint a lajhárok, néha olyan biológiai megoldásokat fedezünk fel, amelyek az embereknél soha nem alakultak ki” – nyilatkozta Marcela Uliano-Silva, a Wellcome Sanger Intézet vezető bioinformatikusa, az eredményekről beszámoló tanulmány társszerzője.
A kutatók szerint munkájuknak sokkal szélesebb körű következményei vannak a lajhároknál, és az emberi egészség területére is kiterjedhetnek. A lajhár egyedi genetikai sajátosságainak megfigyelése olyan új kezelések és gyógyszerek kifejlesztéséhez vezethet, amelyek távol tartanak bizonyos betegségeket.
„Számos emberi betegség – köztük a cukorbetegség, az öregedéssel kapcsolatos rendellenességek, a neurodegeneratív betegségek és az izomsorvadás – az energiatermeléssel és a mitokondriális funkciókkal kapcsolatos problémákkal jár. Bár további kutatásokra lesz szükség, a lajhársejtvonalak természetes modellt kínálnak annak megértéséhez, hogy az organizmusok hogyan birkóznak meg az alacsony energiaállapotokkal, és mi romlik el a betegségek során. Hosszú távon ez alapot adhat a szövetmegőrzés, az intenzív ellátás, az öregedés, az anyagcsere-betegségek, sőt az űrrepülés területén végzett kutatásokhoz is” – magyarázza Pedro Galante, a São Paulói Sírio Libanês Kórház kutatója, a tanulmány másik társszerzője.
