Az emberiség történetében a kezdetektől fogva feltételezhető, hogy mindig is volt egy vágy bennünk, hogy varázslatos képességekkel rendelkezzünk. A jövő kiszámítása, a gyógyítás, a felsőbb hatalmakkal való kapcsolattartás – adott esetben az akaratuk, vágyaik, szeszélyeik kiszámítása – a mások befolyásolásának képessége, a vágyaink valóra váltása, bosszúállás, igazságérzetünk érvényre kutatása és még sok olyan helyzet létezik, ahol szívesen vennénk egy varázspálcát vagy titkos tudást, amivel mindez megoldható.
„Az okkultizmus (a ’titkos, rejtett’ jelentésű latin occultus szóból) gyűjtőfogalom az ezoterikus, paranormális vagy természetfeletti jelenségek, gyakorlatok és ideológiai rendszerek széles skálájára, amelyek az emberben, a térben és természetben rejlő rejtett és ismeretlen erőkre és jelenségekre vonatkoznak. Szűkebb értelemben a 19. században keletkezett megjelölés arra a világszemléletre, amely rejtett hatóerőktől szerzett titkos tudásra hivatkozik. Olyan jelenségekkel való elméleti és gyakorlati foglalkozást jelent, amelyek a természeti világ és az emberi lét titkos és a tudomány által megközelíthetetlen oldalához tartoznak és természetfelettinek tűnnek, mivel az eddig megismert fizikai-természeti törvények alapján nem értelmezhetők.”
A nagy kérdés viszont az, hogy ha ez a tudás létezik, akkor hogyan érhető el? Ha elérhető, akkor kik számára? A Harry Potter is felveti az eredet, a felhasználás és a következmények kérdését. A Magicians című sorozat is foglalkozik azzal a dilemmával, hogy az ilyen tudás kiknek a kezébe való: a képzett, kiválasztott „profi” mágusok vagy tanoncok az ilyesféle erők jogos örökösei, de mi a helyzet a „boszorkákkal” (hedge-witches) akik szilánkokból és nehezen megszerzett töredékekből, kétes paktumokból guberáltak össze maguknak mágikus hatalmat. Ha ez a képesség általános lenne, akkor ezen a téren is megindulna a csatározás, az erőfitogtatás, vagy a kiválasztott néhányak segítenék a társadalmakat esetleg hatalomra törnének helyette? És boszorkányperekhez hasonló reakció lenne a vége vagy integráció?
A Thaumaturge világa 1905-ben játszódik, nagyrészt Varsóban. A történelmi keret szerint a város egy nációkat és politikai változásokat érintő, egyre zűrzavarosabb időszak kellős közepén áll. Lengyelország ezidőtájt elnyomás alatt levő viharos korszaka ez: az 1815-ös bécsi kongresszuson kialakítottak egy Lengyel Királyságot, amelynek királya az orosz cár lett és több levert, megbosszult felkelés (1830-novemberi, 1863-januári felkelések) mellett ez 1918-ig nagy vonalakban így is marad, bár az utána következő időszak is instabil és vérzivataros volt.
Emellett lezajlik az 1905-ös orosz forradalom és közeledik az első világháború is, miközben hihetetlennek tűnő technológiai változások és fejlődések is épp ekkoriban történnek – pl. a csatornahálózat, a tömeg- és autós közlekedés modernizálása, a telefon elterjedése, amit a játék konkrétan a történetbe is beleépített.
Főszereplőnk 15 év önkéntes száműzetés után érkezik haza, családja helyzete nagy mértékben megváltozott, a város hatalmasat fejlődött és a gyermekkor utcái, kerületei most szinte újnak tűnnek. Régi barátok, új ellenségek, intrikák, egy sorozatgyilkosság és megannyi egyéb bonyodalom várja, hogy felfedezzük, megoldjuk. Az sem kihagyható tényező, hogy Wiktor Szulski varázslatos képességekkel bír gyerekkora óta, ahogyan őelőtte az édesapja is.
A thaumaturgia vagy temperomancy nem csak azért bámult és gyűlölt erő, mert érzelmi lenyomatokat és emlékfoszlányokat képes megérezni, hanem azért is, mert konkrét személyhez képes kötni ezeket. És akkor a salutor-nak nevezett lényekről még nem is beszéltünk. Ezek a mitológiából és tündér- (bár inkább horror) mesékből előkúszó lények fontos szerepet játszanak egy mágus képességeinek kibontakoztatásában és a harcban is komoly erőt képviselve.
Ezek a lények az emberi lélek és személyiség torzulásaihoz kapcsolódnak, olyan jellemzőkhöz, amik némi előny mellett komoly bajokba is sodorhatják viselőjüket. Wiktor pszichéje a büszke magabiztosság (pride) nyomát hordozza, de ez inkább nevezhető pökhendi, rátarti és arrogáns viselkedésnek a megnyilvánulásaiban. Hasonlóképp a kegyetlenség, az önzés vagy a heves vérmérséklet is olyan érzelmi világítótornyok lesznek, amik egy-egy erre érzékeny salutort vonzanak oda, akiket, ha jól játsszuk ki a lapjainkat, uralmunk alá hajthatunk.
Ez nem csak, mint értékes képességekkel bíró harcostársként jelenik meg a játékban, hanem a The Thaumaturge gerincét adó nyomozásoknál is létfontosságú. A lények ugyanis négy befolyásolási és érzékelési terület egyikét erősítik: érzelmek (heart), elme (mind), tettek (deed) és szavak (word). Ezek segítségével és fejlesztésével gombolyítjuk fel a szálakat a küldetésekben, amibe belecsöppenünk. Ha minden nyom a rendelkezésünkre áll és vissza is tudtuk fejteni a lenyomatukat, akkor levonhatjuk a következtetéseket (conclusion) és egy még komplexebb összefüggés birtokába jutunk. Vagyis a The Thaumaturge olyan, mintha egy varázs-Sherlock bőrébe bújnánk, aki főként nyomozóként, néha harcosként járja Varsó utcáit.
Mindemellé nagyon szépen kidolgozott helyszíneket, városrészeket, rengeteg lore-t és kismillió elszórt nyomot, gyűjtögetni valót kapunk, amik megtalálása Varsó városrészeit bejárva nem is olyan nehéz. Külön dicséretet érdemel a hangulatos zene is a játékban és aki erre fogékony, az Wiktor ruháinak az összegyűjtését is jó mókának fogja tartani. Történelmi, szerepjáték és nyomozó-játék szempontból is jól sikerült a The Thaumaturge és néhányan már a folytatását követelik, remélhetőleg a hangjuk elér a fejlesztők füléig.
