- Egy próba nem próba.
A zombik jöttek, láttak és győztek. Filmek és videojátékok terén is érezhető, hogy a korábbi zombi-láz ugyan lecsengett, de nyomokban még ott van. Az ismeretlen vírus lecsap, az emberiség igyekszik hadseregek és hasonlók útján felvenni a harcot forgatókönyv ismerős, ahogy az is, hogy egy maroknyi – itt kb. 5%-nyi immunisnak bizonyuló populáció – ember mindig marad.
A túlélők nap mint nap megküzdenek az élőholtak, reanimált testek özönével és igyekeznek valami stabilitásként felfogható közösséget, szerveződést létrehozni. És általában mi vagyunk a hősük, az utolsó reményük, a kiválasztott vagy valami különleges kvalitás birtokosa. Általában - ugyanis itt, egy megfertőződött, a gyógyulás reménye nélkül levő, kvázi halálra ítélt szerep jutott nekünk a pakliból. Nincs minden veszve?
Dehogynem – legalábbis nekünk, de ettől függetlenül a maradék időnkben még tehetünk a közösségünkért pár dolgot. Kevesebb a veszítenivalónk, emiatt pedig önként jelentkeztünk arra, hogy a legveszélyesebb küldetéseket elvégezzük. Ha sikerül? A közösségünk sokat nyer vele. Ha elbukunk, akkor pedig lesz egy újabb, aki beáll utánunk a sorba.
Alapvetően úgy tűnik, hogy könnyű dolgunk lesz. Kapunk kezdő felszerelést, kocsit, üzemanyagot, egy nagy térképet és mehetünk kalandozni. No de, a korábban említett túlélős, zombis harcolós keretet elég komolyan befolyásolja az, hogy fertőzöttek vagyunk.
A Far Cry 2 és a Dead Rising 2 által ismerhettük meg először az időnyomást: gyógyszert kellett szereznünk, hogy állapotunkat (vagy a lányunkét) stabilizáljuk és biztosítsuk a túlélést. Itt azonban gyógyulásra nincs remény, az idő kerekét pedig csak kis időre tudjuk megállítani.
Aki úgy gondolja, hogy minden rosszban van valami jó, az optimistán viszonyul ehhez a játékmechanikához is. A vírus folyamatosan erősödik a szervezetünkben és egy szintet elérve mutációt hoz létre – ez segíthet is minket, de egyszersmind jelzi, fogytán az időnk. Néhány mutáció amúgy tényleg jól tud jönni, mert zömében extra képességeket, passzívokat kapunk belőlük – persze az, hogy csökkentik a maximális HP-nkat nem ilyen jó hír már.
Antiviral készítményeket vadászhatunk, melyek visszafogják a vírust egy ideig, de újra és újra találnunk kell egyet és jó, ha előre tudjuk, nem túlzottan gyakoriak.
Fertőzés ide vagy oda, egy térképekre bontott nagy világot fogunk bejárni, és üzemanyaggal, vérrel, verejtékkel és elhasznált fegyverek/kilőtt ólom mennyiséggel fizetünk minden lepésért. Pozitívum, hogy a megszerzett tudást (Knowledge) és ellátmányt (Supply) tovább adjuk a kolóniának és a következő önkéntes zombi eledelnek.
Ez persze, hogy jól jön, ugyanis emberünket ezekből szerelhetjük fel, a tudást pedig featekre, vagyis képességekre, passzívokra költhetjük el. Ezzel lassítjuk a fertőződésünket, több staminával, nagyobb harci tudással – pusztakezes vagy lőfegyver sebzéssel indulunk útnak, nagyobb eséllyel kerül ellenségünk a földre, de extra hátizsák kapacitást, drótvágót vagy autójavításban szerzett tapasztalatot is „vehetünk”.
Elsőként nem rossz, ha mondjuk a gyógyító tárgyak hatásfokát növeljük vagy épp pusztakezes harcra szerzünk 25% plusz sebzést. De mindenki eldöntheti, hogy számára mi a leginkább tetsző megközelítés. A lényeg, hogy ez a tudás minden későbbi önkéntesnél is megmarad.
A Supply igazából részesedés, amivel egy jobb fegyvert, egy kötszert vagy lőszert adhatunk emberünknek. Ez fogyóeszköz, ugyanis sajnos a felszerelésünket és a zsákmányt nem mentik haza társaink abban az esetben, ha zombik martalékává válunk. Itt jön a képbe a craftolás – használjunk fel mindent és bármit amit találunk, ugyanis ezzel egyfelől recepteket fedezünk fel, másfelől pedig úgyis mindenünk elveszik, ha meghalunk, minek akkor tartalékolni?
Ellenségek tekintetében a lassú/nagyon gyors zombi az alaptétel, de lesznek felfújódott robbanó fajták és olyanok is akiken lilás ködben/világító foltokban látszódik, hogy ha hozzánk érnek akkor felgyorsítják a bennünk lapuló vírust. A cél persze az lenne, hogy ne sérüljünk meg és ez egészen addig könnyűnek is tűnik, amíg be nem szorítanak valahová, vagy le nem rohan minket egy földön kuporgó villámgyors dög (true story).
Az is igaz a játékra, hogy pillanatok alatt eljuthatunk a minden oké, sok a felszerelés, sok a lőszer, tele vagyok HP-val állapotból a minden elfogyott és haldoklom helyzetig. A pályák önmagukban nem túl nagyok de véletlenszerűen generáltak és ha lootból egyre kevesebbet is találunk, ellenség ettől még lesz bőven – vagy épp dögivel. Igazából minden újrakezdés magában foglalja az ismeretlenbe való fejesugrás érzését, de a tapasztalat és a korábban emlegetett fejlesztések azért minket segítenek.
A játék nehézsége az biztos, hogy nem kezdőknek és „majd mindent lehentelek” mentalitású harcosoknak való. Bár az is igaz, hogy az első karakteremmel több mint 100 lőszert találtam a vacak kis pisztolyához és némi futás, töltés, lövés „taktikával” hatalmas írtást tudtam rendezni a zombik között. A legnagyobb veszélyt a zombik mellett azonban a tapasztalatlanság jelenti – 3-4 kör alatt viszont már veteránnak minősülünk, ugyanis a harcban, a craftban, az utazásban és a játékmechanikákban is sokkal jobban kiismerjük magunkat. Könnyűnek ezután sem nevezhető a The Last Stand: Aftermath, de ha túltesszük magunkat az „úgysem éled túl” részen, akkor egyre több sikert érünk majd el és a nagy összeesküvés kibogozásával akár a civilizációnk maradékát is megmenthetjük.
