1. oldal
Bár a ravaszabb marketingesek minden, az átlagostól elütő, netán kifinomult, vagy absztrakt grafikájú, esetleg másféle módon különböző címre hajlamosak rásütni, hogy kategóriája egy művészi képviselőjéről van szó, a szaksajtón belül hosszú évtizedek óta késhegyre menő vita zajlik arról, hogy vajon megérdemelheti-e egy videojáték ezt a jelzőt. Hiszen, ahogy arra az ellenzők az ismert ítész, Roger Ebert érveit használva gyakran rámutatnak, az, hogy ezeket a vitán felül igényes címeket meg lehet nyerni, vagy be lehet fejezni, alapjaiban mond ellent annak, amit a művészetről gondolunk. Elvégre, egy szobor, vagy egy festmény a néző számára nem siker, hanem csak hagyományos értelemben vett, esztétikai élményt nyújt, és ha megtekintettük, nem kapunk egy teljesítményünket mutató pontszámot és egy, a tárlatot teljessé tevő záróanimációban sem gyönyörködhetünk. A támogatók ezzel szemben rendszerint azzal érvelnek, hogy nem a formán, hanem a végeredményen van a hangsúly, mert ha egy alkotás egyes elemei meghaladják az egy kommersz, szórakoztatóipari terméktől elvárható szintet, akkor az méltán vívja ki magának a magas elismerést.
Azt, hogy kinek van igaza, nem könnyű megállapítani, ám akadnak olyanok, akik nem is törekednek erre, hanem, ignorálva a kritikusok kétségkívül érdekes, de vajmi kevés gyakorlati haszonnal járó disputáit, hosszú válaszcikkek, vagy tanulmányok papírra vetése helyett inkább a gyakorlatban mutatják meg, hogy mit gondolnak a témáról. Közéjük tartozik a sokáig csupán zeneszerzőként jegyzett Kan Gao is, aki 2011-ben kiadott, To the Mooncímű, a halál, a megbánás, a vágyak és az emberi kapcsolatok témáját boncolható művével egyetlen kurta pillanat alatt az ágazat élvonalában találta magát, egyben sikerével újfent olajat öntött a szemben álló felek polémiájának soha ki nem alvó lángjára.
Lássuk hát, hogy miképpen sikerült a jeles elődje ismerete nélkül is maximálisan élvezhető várva várt folytatás!
2. oldal
Az első epizódhoz hasonlóan újfent a szabályokhoz szíve szerint ragaszkodó, érzékeny lelkivilágú Dr. Eva Rosalene és az előírásokat időnkén sajátosan értelmező, pragmatikus Dr. Neil Watts felett vehetjük át az irányítást. Hőseink változatlanul a Sigmund Corp munkatársai, és azzal keresik a kenyerüket, hogy hamis emlékeket ültetnek be a szolgáltatásukat igénybe vevők agyába. Azonban, mivel a technológia még kezdetleges, az emberi elme hosszútávon súlyosan megsérülhet a procedúrától. Így kizárólag haldoklók tudatába merülnek alá, akik áldásos ténykedésüknek hála, úgy vehetnek búcsút az árnyékvilágtól, hogy életük legszörnyűbb tragédiái nem nyomasztják őket, vagy hogy teljesült a legfőbb, a valóságban a mindennapok taposómalmában elsikkadó vágyuk.
Azt, hogy következő munkájuk, mely során a nemsokára eltávozó Colin Reeds-nek segíthetnek, nem lesz fáklyásmenet, hamar kiderül, mert a beavatkozás megkezdése előtt Watts kénytelen beismerni, hogy az irodában felejtette a férfi szerződését. Emiatt, mivel tétlenkedni nincs idő, a duó tagjainak úgy kell belevágniuk a megbízásba, hogy fogalmuk sincs arról, hogy pontosan miért is fizetett a kliensük egy vagyont. Szerencsére, egy kevés, a páciens emlékeiben való nyomozgatás után fény derül a titokra, ám embereink ezután sem lesznek okosabbak, mert egy meglehetősen szokatlan óhajról van szó, aminek a teljesítése akkor is tisztes kihívás elé állítaná őket, ha egy váratlan esemény nem nehezítené meg amúgy is nehéz dolgukat.
Egy ilyen alaphelyzet láttán könnyedén azt hihetnénk, hogy egy szirupos, primitív, olcsó trükkökkel sírásra fakasztó melodrámát kapunk, de kevés dolog állhatna ennél távolabb az igazságtól. Kan Gao becsületére legyen mondva, egy értelmes, tisztességesen összerakott, sőt, a műfaj nagyjaihoz hasonlóan a komor témát intelligens, érzéssel mért humorral ellensúlyozó történet részesei lehetünk, ami úgy indít meg, hogy egyszer sem él bazárba illő, túlzó dramaturgiai eszközökkel, vagy blőd sorozatba való, filléres közhelyekkel. Ezért, miközben az időben visszafelé haladva, lépésről lépésre megismerjük a haldokló életének fontosabb állomásait, egy hol vidám, hol szomorkás, ám mindvégig méltóságteljes utazáson vehetünk részt. Ezalatt pedig, ha akarjuk, ha nem, de okvetlenül elgondolkozunk azon, hogy vajon utolsó óráink hogyan is fognak telni, és hogy vajon képesek leszünk-e elégedetten befejezni földi pályafutásunkat, vagy kétségek között, hibáinkon, illetve kihagyott, vagy annak hitt lehetőségeinken keseregve fogjuk várni az elkerülhetetlent.
3. oldal
Az elgondolkoztató, sőt, katartikus élményt jelentő cselekményre tehát nem lehet panaszunk. Ám ajánlott észben tartanunk, hogy a Finding Paradise jeles elődjéhez hasonlóan a narratívára fókuszál és meg sem kísérli komolyabban próbára tenni az ügyességünk, vagy a logikai készségünk. Ezért, bár az emlékek közötti utazáshoz kutakodnunk kell, illetve, hébe-hóba megoldhatunk pár kezdetleges, azonos mintázatú elemek egymás mellé rendezése körül forgó puzzle-feladványt és még néhány, viccnek szánt harci minijátékhoz is szerencsénk lehet, a monitor előtt töltött időnk 85-90%-át séta, olvasás és átvezető animációk végignézése teszi ki.
Emiatt, ha kacérkodnánk a gondolattal, hogy kipróbáljuk a To The Moon folytatását, és teljesítjük egy öregember utolsó, némileg paradox kívánságát, akkor vásárlás előtt érdemes mélyen magunkba néznünk és válaszolnunk egy kérdésre. Megér-e nekünk egy négy-öt óra alatt végigvihető, zéró újrajátszhatósági értékű, de határozottan érdekes, okos, és a filléres drámákkal ellentétben nem sziruposan érzelmes húrokat pengető program tíz eurót? Amennyiben a válasz igen, készítsünk be egy csomag zsebkendőt, illetve, szokjunk hozzá a gondolathoz, hogy a finálé után elemi késztetést érzünk majd arra, hogy felhívjuk azokat, akik a legközelebb állnak hozzánk, és hosszasan elbeszélgessünk velük a nagy semmiről, csak azért, hogy halljuk a hangjukat. Ha viszont nem kenyerünk a stílus, vagy jobb szeretjük a klasszikus értelemben vett játékokat, inkább be kísérletezzünk, mert valószínűtlen, hogy a Freebird Games munkájának gyümölcse változtatja majd meg a véleményünket.
